A Forcek család: Sándor, Györgyi, Tibor és Attila - Tóth Tibor felvétele

A határt járva többnyire olyan termelőkkel beszélgetünk, akik elégedetlenek a mezőgazdaságban, az országban uralkodó helyzettel, akik elkeseredettek, megcsömörlöttek a kilátástalanságtól.
A bajmoki Forcek család ezzel szemben sok tekintetben rendhagyó. A családi gazdaságban mindenkinek szakmája, hivatása van, a családfő, Sándor karbantartó, a háziasszony, Györgyi technológus, az idősebbik fiú, Attila szakács, a fiatalabb, Tibor pedig géplakatos. A szülők munkaviszonyban voltak, és Sándor apja halála után kényszerből vette át a gazdaság vezetését, mert nem volt más, aki megtette volna ezt helyette. Így indult a család ,,paraszti'' múltja -- fogalmaz a gazda. Györgyi a November 29. húsárugyárban dolgozott, s amikor az tönkrement, csatlakozott férjéhez a mezőgazdasági tevékenységben, Attila pedig egy budapesti éttermet hagyott ott, hogy a szüleivel dolgozzon. Rendhagyó a Forcek család azért is, mert egyetlen zokszó sem hangzott el a szájukból a beszélgetés idején. Teszik a dolgukat legjobb tudásuk és munkabírásuk szerint, eszükbe sem jut, hogy feladják. Sándor szavai szerint az életben mindig és mindenhol akad probléma, amit meg kell oldani. Nem szabad elmenekülni, hiszen a legegyszerűbb megoldás feladni - ezzel azonban semmi sincs megoldva.
- Apám halála után, 1984-ben kezdtem önállóan vezetni a szüleim gazdaságát - mondja Forcek Sándor. - Otthagytam az állami munkahelyet, és belevágtam a mezőgazdasági termelésbe. Persze, nem készületlenül, hiszen beleszülettem és be is segítettem a szüleimnek a munkába. Abban az időben a mezőgazdasági termelésből valóban szépen meg lehetett élni, és haladni is lehetett. Lassan gyarapodott a gazdaság, és évről évre gyakorlottabb termelők lettünk. Jelenleg kb. ötven hektáron gazdálkodunk, ennek nagyobb része árendás föld. Főleg aprógabonát: árpát, búzát, napraforgót és kukoricát termelünk. Kísérleteztünk új növényekkel is, például szójával, de abbahagytuk. Mivel állattenyésztéssel - főleg bikahízlalással -- is foglalkozunk, így a termékpalettát a követelményekhez igazítjuk: amit nem tudunk eladni, azt feleszi a jószág. Tíz évvel ezelőtt egy-egy turnusban akár húsz bikát is hizlaltunk, de az utóbbi időben egy kicsit csökkentettük az állományt. Két évvel ezelőtt pedig egy kisebb vágóhídnak adtunk át tíz bikát, mivel a mai napig egy dinárt sem kaptunk értük - megtanultuk hát ezt a leckét is. Ennek ellenére tesszük a dolgunkat tovább, mert a bikahizlalással nincs akkora gond, mint a fejőstehenekkel. Az idén 45 holdon termesztettünk kukoricát, és sajnos a termés a vártnál mintegy 30 százalékkal kisebb lett. A tavalyi kukoricával egy kicsit elszámítottuk magunkat, mert a kedvező ár lassan csökkenni kezdett. Mindegy, ez a rizikója a mezőgazdasági termelésnek. Az idei búzahozammal meg vagyunk elégedve, sőt az ára is elfogadható volt: kilójáért 18,10 dinárt fizetett a magáncég, a pénzt azonnal meg is kaptuk. Földben van már az őszi búza, összesen 15 holdon. Az aratócséplőn kívül szinte minden munkagépünk megvan, igaz, java részük már duplán nagykorú, de karbantartóként azért mindig kipofozom őket. Nálunk nincs lemaradás a munkákkal, különösen amióta három évvel ezelőtt átadtam a fiúknak a gazdaság vezetését. Fiatalok, lelkesek, engem csak akkor riasztanak, ha valamelyik géppel probléma van. De azért mindent közösen beszélünk, tervezünk meg - mondja Sándor.
- Nekem az a legfontosabb, hogy a magam ura vagyok. Senki sem parancsolgat, és amit megcsinálok, azt magunknak teszem, nyugodtan, megrázkódtatások nélkül - mondja Attila, aki megérdemelt tekintélyt élvez az öccse részéről. - Nekem mindössze annyi az elvárásom az állammal szemben, hogy normális felvásárlási árat szabjon meg a mezőgazdasági termékeknek, a többiről majd mi, termelők gondoskodunk. A földterület utáni támogatás nekünk tetemes segítség, csak folyósítsák rendszeresen. A mezőgazdaságnak kínált kölcsönökkel szemben azonban bizalmatlan vagyok. Úgy gondolom, hogy az a legbiztosabb, ha mi magunk takarítjuk meg a gazdaságba beruházni kívánt pénzösszeget.
- Igen, Attila bizalmatlan a kölcsönökkel szemben - mondja Györgyi, az anyuka. - Azt hiszem, hogy ez a ,,mindent meg lehet oldani önerőből'' típusú gondolkodás a fiatalos hozzáállás eredménye. Majd, ahogy idősödik, ő is megbarátkozik a kölcsönök gondolatával, hiszen valamikor a kölcsön volt a fejlődés biztosítéka. Elégedett vagyok, hogy a fiúk szeretik, amit csinálnak. Ez már biztosíték arra, hogy a gazdaság jó kezekben van. Őszintén mondom: jómagam is megszerettem a mezőgazdasági munkát, a bikákat mindig én láttam el, a férfiak a földeken dolgoztak. Most, hogy a fiúk vették át a gazdaságot, egy kicsit lazíthatok, van időm az ötéves unokámra is. A lányunk ugyanis férjnél van, és van egy kisfia.
- Igen, három gyereket neveltünk fel - mondja Sándor -, és valamikor, amikor gyerekek voltak, nem okozott gondot autóba ülni, és elgurulni Palicsra egy egész napos kirándulásra. Ezt most nem tehetjük meg, de ez még nem ok az elkeseredésre. Tervekben, főleg a fiúk részéről, nincs hiány. Új gépekre, mindenekelőtt egy modernebb vetőgépre van szükségünk, ezenfelül pedig a földvásárlás áll az első helyen. Mert úgy érzem - és erre figyelmeztetem a fiúkat is -, hogy a kisgazdaságok előbb-utóbb kénytelenek lesznek feladni, elvesznek a költségek és a rentabilitás erdejében. Minél nagyobb területen fekszik a gazdaság, annál kifizetődőbb a termelés, ezért ilyen irányban tervezünk. Egy biztos: éhesek nem leszünk - mondja határtalan optimizmussal Forcek Sándor bajmoki magántermelő.