— Most jöttem a galériából, elkísértem néhány embert a fotókhoz. Nem megyek le mindenkivel. Aki akarja, az megnézi, de ha úgy érzem, hogy megérdemlik, hogy ott legyek személyesen, akkor igen. Közelebbi barátokkal, kurátorokkal, fotósokkal. Egyébként sem árt egy kicsit promóznom magam, nagyon rossz vagyok benne — mondja.

* Szerintem a művészek nagy többsége így van ezzel.

— Nem megy ez az „önsztároltatás”. De a fotósoknál, íróknál ez nehezebb is, hiszen ők általában befelé forduló emberek. Más az, aki a szórakoztatóiparban dolgozik: egy zenész, egy színész. Csak gondolj bele, igen kevés úgynevezett sztárfotós van, pedig nagyon sok a jó fotós.

* Ez, mondjuk, igaz. Neked az egyikükkel, Anton Corbijn holland fotóművésszel sikerült meg is ismerkedned. Sőt, ha jól tudom, tetszettek neki a képeid, és felkarolt.

— Igen, amikor összegyűlt egy albumnyi képem, akkor kerestem meg, s neki köszönhetem, hogy sikerült bejutnom zenészkörökbe is, hiszen ő főleg zenészportrékat készít.

* Akkor innen jött a kiállítás ötlete?

— Igazából tíz éve fotózom, de az első értékelhető munkáim 2016-ból valók. Előtte inkább csak próbálkozásaim voltak. Tehát hét évet felölelő anyagból válogattam. Korábban senkinek nem mutogattam nyilvánosan a képeimet, csak a barátaim látták, most azt gondoltam, itt az ideje a szélesebb közönség elé tárni a munkáim. Illetve az idén huszonöt éves lettem, szimpatikus volt ez a negyed évszázados „kerek” szám, szépen bekeretezi a dolgokat. Az volt a legnehezebb, hogy találjak valakit, aki mindezt finanszírozza. Elég későn kezdtem el szervezni, január elején került szóba a kiállítás ötlete, s februárban kezdtem el galériát keresni. Na, most Pesten ez szinte lehetetlen missziónak tűnt, hiszen már minden galéria be volt táblázva az egész évre. Szerencsére Máriás Béla képzőművész, zenész, író segített, figyelmembe ajánlotta egyik barátját, Szombathy Bálint képzőművészt, költőt, aki jelenleg egy galéria kurátora, ez volt a Magyar Műhely Galéria. Megkerestem, Bálint megnézte a fotóimat, és volt olyan kedves, hogy elintézte, hogy már márciusban ki legyenek állítva. Emiatt persze le kellett mondania egy másik kiállítást, úgyhogy ez egy jó nagy terhet helyezett rám, hogy rászolgáljak erre a nagylelkű gesztusra. Egyébként a kiállítást Dr. Máriás nyitotta meg.

* A fotókat te válogattad, vagy kikérted mások véleményét is?

— Egyedül válogattam, de volt néhány ember, akinek elküldtem. Megtörténhetett volna, hogy azt mondják, ez így nem jó, de nem így történt. Azt mondták, hogy korrekt, van egy ritmusa, van mögötte koncepció. Van néhány fotós, akikkel baráti viszonyban vagyok, nekik küldtem el. De ha nem bólintanak rá, akkor is ezeket a képeket állítom ki. Anton Corbijn is sokat segített, és véleményezett, tanácsokat adott. Ő egy fotósikon, de közvetlenül sosem segített, mindig azt mondta — amit én is tapasztalok —, hogy ez egy magányos út, nincs, aki fogja a kezed. Ő sem akar több lenni egy embernél, akinek vagy szeretik a fotóit, vagy nem. Hát én sem.

* Miért fekete-fehér fotók és miért film?

— Ennek láttam értelmét a kezdetektől fogva. Hogy minden mechanikusan történjen. A digitális dolgok egyébként is távol állnak tőlem. Gyönyörű folyamat, ahogy egy analóg fénykép elkészül. Itt minden kémia.

* Mint a szerelemben.

— Jó hasonlat. A digitális világ számomra valahogy nem igazi. Egyébként persze teljesen eszement dolog 2022-ben filmre fotózni analóg géppel. Ahogy bakelitlemezeket vásárolni is az, hiszen minden zene elérhető két kattintással. És walkmanen zenét hallgatni is elég furcsán veszi ki magát. Mondhatni, hülyeség. Ráadásul az analóg fényképezés nem is olcsó mulatság. De utánozhatatlan minőséget kapsz a végén. Valami egészen egyedit. Hogy miért fekete-fehér? Hm. Eleinte szerettem a színes filmet is, de immáron nyolc éve nem került a gépembe. Egyszerűen az nem én vagyok. Ha rám nézel, neked sem egy neonsárga személy jut eszedbe. A sötétebb tónusokat kedvelem az élet minden terén.

* A kiállításon főleg zenészportrék láthatóak. Világhírű együttesekről. The Cure, GusGus, Dead Can Dance, Dubioza kolektiv stb.

— A kiállított 25 kép közül 25 portré. Ha nincs ember a fotón, az számomra nem igazán érdekes. Én nagyon emberközpontú vagyok. Humanista. A képeimen mindig az ember van középpontban, köré építem a történetet.

* A fent felsorolt zenészeket személyesen is megismerted?

— Igen. Megkerestem őket. És volt, akivel együtt is dolgoztam. Nem is tudom, szép lassan alakultak ki ezek az ismeretségek, barátságok. Én nem hiszek a szerencsében, abban viszont igen, hogy ha az ember jókor jó helyen mond jó dolgokat a megfelelő személyeknek, azután jó dolgok történnek. Hát valahogy így alakult. S általában mindannyian kedvesek voltak velem. Nem törtem rájuk az ajtót. Csak emberként szóltam hozzájuk. Mondjuk, nem jár hozzám Robert Smith sörözni, pedig örülnék neki. A The Cure egyébként nekem abszolút mindennek a kulcsa. Az istenek. Az, hogy közel lehettem hozzájuk, nagyon fontos számomra. Vagy a Depeche Mode, mellyel kétszer találkoztam, de mindegyik meghatározó volt.

* Azért nem feltétlen jellemző az átlagemberekre, hogy ilyen lazán megszólítanak sztárokat.

— Az, hogy letámadják őket, nagyon is jellemző. Egyébként én sem vagyok ilyen. A legkevésbé sem. Inkább félek attól, ha meg kell őket szólítanom. Szóval van ebben egy kis visszásság, de a titka az, hogy nem bombázom őket, mint az átlagember, nem akarok nekik mindent elmondani magamról, nem rajongok, mert erre ők nem túlságosan kíváncsiak. 

* Akkor ezek szerint nem vagy rajongó típus?  

— Sokáig az voltam. Ráadásul az említett zaklatós fajta. Zenészekért, emberekért is rajongtam. És nagyon durva, de ez átfordult az ellenkezőjébe. Most már nem úgy közeledem hozzájuk, hogy azt várom, hogy a legjobb barátok legyünk, s együtt járjunk piknikezni. Csak odaköszönök, aztán sörözök tovább, s ők megérzik, jobban értékelik a gesztust, végül pedig valahogy mindig kialakul egy beszélgetés. De nem erőszakkal. Ja, és senkivel sincs közös fotóm, mellyel a Facebookon megmutathatom, mennyire cool arc vagyok. Pedig elég sokat ültem ott hangpróbákon is, koncertek után is, mondjuk, a Dubioza tagjaival. De eszembe sem jutott szelfizgetni.

* Más téma. Verseket írsz még? Hiszen régen olvashattunk tőled költeményeket a Hídban, a Tiszatájban.

— Nem. Nincs különösebb oka, de nem érzek rá késztetést. A legutóbbi verseim a Tiszatáj folyóiratban jelentek meg 2017-ben. Azóta nem nagyon írtam. Szeretnék megjelentetni egy kis kötetet az eddigi költeményeimmel, hogy pontot tegyek a versírás végére, azt érezzem: befejeztem.

* Ez ilyen fontos számodra?

— Hm… Szeretem, ha valamire pontot tudok tenni, s onnan továbblépni, igen. Képzeld, már attól rosszul vagyok, ha nincs minden e-mailem elolvasva s megválaszolva. Olyankor valamiért érzek egy adag stresszt. Vicces, de ez van.

* S mennyire fekszik neked a pesti, nagyvárosi élet? Mennél egy még nagyobba vagy a kisebb felé vissza — vagy úgy jó minden, ahogy van?

— Őszintén? Utálom. Persze a város nagyon szép, az egyik legszebb főváros, de valahogy itt élni… hááát, nem is tudom. Magyarországi ismerősöm szerintem egy sincs, most is vajdaságiak ülnek kint a nappalimban, pedig lassan hét éve már, hogy itt élek. Olyanok vagyunk, mint valami szekta. De ettől nem lehet és nem is akarok elszakadni. Bármikor hazamennék, ha lenne otthon perspektíva, vagy ha szükség lenne rám. Bonyolult erre válaszolnom, de szerintem értesz. Most itt élek, sokat utazom, aztán meglátjuk, mi lesz. Azt viszont nagyon remélem, hogy a mostani kiállításomat sikerül elvinni Vajdaságba is. No, megválaszoltam a kérdésed?

* Azt hiszem, igen.

Fotók: Poborai Örs