Eta nénémnek ott is volt egy kis kertecskéje a város közelében, de az itthon hagyottat nem tudta visszavarázsolni. Évenként vitt még magával diót, málnaágakat, tulipánhagymákat, fehér orgonafahajtásokat a bánáti földből. De a hazai növények nem tudtak kihajtani az idegen földben. Olykor sírva fakadt a bánáti magokat és hajtásokat szemlélve. Szipogta is szegény: ha a növényeknek mostoha ez a föld, hát akkor még neki, az örökösen hazafelé sóvárgó lelkének, hogyan lehetne otthona az Elba folyó menti föld!

A hóvirágokat lepréseltem, azok meg mosolyogtak rám, mintha csak tudták volna, hogy Eta néném majd könnyek közt babusgatja őket. Ha megszáradnak, színes cérnából masnit kötök rájuk, s úgy küldöm el neki.

És láss csodát! Pár napja Orsitól, az egykori tanítványomtól érkezett levél, szintén Németországból. Ő is hóvirágot kér. Orsi csaknem húsz éve él Bajorországban, egy óriási kórházban nővérként dolgozik. Azt is írta levelében, hogy az erkélyén, a virágcserepekbe hóvirághagymát duggatott, valami holland virágboltban vásárolta, de törpécskék lettek, apró bimbót hoztak, és a szirmaikat nem bontogatják. Mintha csak berzenkednének attól a környezettől.

Orsi hazai hóvirághagymákat is kér. Szerinte a bánáti hóvirághagymák szívósak, majd makrancoskodnak egyet a bajor földdel.
Úgy számítom, egy hét múlva postázom a hóvirágos leveleimet. Teljesítem nagy sóvárgású óhajukat, és önmagamat ringatva lenyelem fájó sóhajomat: hány szeretett rokonomnak, barátomnak, sőt még a húgomnak is küldhetnék préselt hóvirágot, mert idegen földön élnek, éldegélnek, számukra a szülőföld virága az igazi dédelgetés.

És kezembe veszem Szűcs Imre külön becsben tartott verseskötetét. A Kétsorosok közt ezt találom:

„Élet
Bölcsőringatta
kopjafa.”

Szótlanul ültem. Sokáig hallgattam. A hóvirággal álmodó véreimre gondoltam meg a mulandóságomra.