Lennert Géza átveszi a díjat (Szabó Attila felvétele)

Igen tisztelt kitüntetettek! Kedves ünneplő közönség!
Nem hinném, hogy manapság - amikor egyre több szó esik funkcionális analfabétizmusról és az olvasáskultúra teljes elsikkadásáról - a Jó Pajtás gyermeklap potenciális olvasóközönségét jelentő tíz-tizenöt éves tanulói korosztály köznapi szótárában ismert és gyakran használt kifejezés volna az ''újságjáratás” fogalma. ''Járatni [valamely lapot]” - vélhetően elavult fogalmi vonzatkör; már a múlt század nyolcvanas éveiben felváltotta az - olvasott laphoz fűződő intellektuális érdeklődést anyagi hatóerővé változtató - ''előfizetés” megjelölés. Nem mintha manapság a lapokra és folyóiratokra való ''előfizetés” gesztusa gyakori jelenség volna. Közben ezeket a tendenciákat könnyen helyezzük ok-okozati viszonyrendbe az elektronikus média és az internetes kapcsolathálózatok kiépülésével és elterjedésével, holott az olvasáskultúra (benne az újságolvasás folyamatos igénye) mindig a szellemi nyitottság és a művelődés iránti elhivatottság függvénye, minek kialakulása nyilvánvalóan gyermekkorban veszi kezdetét; hiánya pedig sokkal inkább hozható összefüggésbe a felnőtt (társadalmi) igénytelenséggel, mint a másként korszakalkotó kibernetika világával.
Az elmúlt hatvanöt év alatt, ami a szűkebb és a tágabb térségünkben is egyedülállóan létező gyermekhetilapunk fennállásának évtizedeit jelölő időbeli távlat, a Jó Pajtás küldetést teljesített és teljesít ma is: az írott sajtóban közölt információ iránti érdeklődést, az újság járatásának, olvasásának és a belőle való tájékozódás folyamatos fenntartása igényét teremti, hozza létre és viszi tovább az általános iskolások körében. Mert - bár (más jelleggel) fontos szerepet tölthetnek be a gyermekmagazinok, havi lapok és időszaki kiadványok is - a tanulók intellektuális igényességének és olvasáskultúrájának állandó részévé és szereplőjévé - megjelenési módja révén (nincsenek nagy időbeli hiátusok az egyes számok között) - csak egy rendszeresen megjelenő hetilap válhat. Bár úgy tűnhet - a már említett kibervilág elterjedtsége és az olvasáskészség csökkenése miatt -, az írott sajtó veszített fontosságából, a szélesebb társadalmi mozgások mégis inkább arra mutatnak, hogy a világ megértésének, a tájékozottságnak és az információ befogadásának sikere (még az informatikai kódok és az elektronikus média közvetítette tartalmak befogadása is) szövegalapú, szövegértésen, a szöveg közvetítette tartalmak megformáltságán és az értelmezési készség fejlettségén múlik. A kibertér világában való jártasság előfeltétele - ma még, s merem hinni, hogy még nagyon sokáig - a Gutenberg-galaxist értő olvasói tudás - aminek kialakításában egy Jó Pajtáshoz mérhető jelentőségű gyermekhetilapnak felbecsülhetetlen szerepe van.
Elméletiből történeti síkra váltva - a Jó Pajtás hat és fél évtizedes fennállásának kistörténetei tolulnak elénk: történetek és anekdoták arról, miszerint nem valószínű, hogy van ma olyan középgenerációs és annál idősebb ismert író/nyelvész/újságíró a Vajdaságban (sőt, a tágabb térségi kulturális közegben - odajutottunk, hogy ki kell mondani: az egykori Jugoszlávia magyarlakta területein), aki gyerekként ne írta/tudósította volna a lapot, ne vett volna részt országos jelentőségű nyelvművelő versenyein; miként a színművészeink közül is legtöbben a Jó Pajtás szavalóversenyein bizonyították tehetségüket először. S természetesen nincs olyan, az olvasást rituális értelemben művelő újságolvasó sem a térségben, aki gyerekkorában nem volt előfizetője a gyermeklapnak, ne lett volna olvasási versenyeinek aktív résztvevője. Jó volna azt mondani: nincs olyan tanár sem, magyartanár meg egyáltalán - aki ne lett volna Jó Pajtás-olvasó diák, s aki nem terjeszti ma is elkötelezett laprajongóként. De van. És iskola is van. Sok. Magyartöbbségű is. Ezeknek az iskoláknak a diákjai természetesen nem ismerik a Jó Pajtást. Nem rajtuk múlik, miként nem is a - felnőtt igénytelenség helyett hibáztatott - internet meglétén. Máskülönben a kettő jól megfér egymás mellett. Az igazság az, hogy a Jó Pajtás-olvasó szülő gyereke is Jó Pajtás-olvasó, miként a lapot kedvelő tanár diákjai is kedvelni fogják. Az ellentétes attitűd esetén az eredmény az előbbihez mérten fordított.
A kistörténet/anekdota lényegéhez tartozik, hogy van személyes töltete. Ennek fényében mondhatom el, hogy miért vagyok itt, s miért épp én vagyok itt, aki ma kulturális közéletünk emblematikus intézményét (mert nevezhetjük annak: a nevelés- és oktatáskultúra intézményének is!), a Jó Pajtást méltatja. Természetesen nem azért vagyok e helyen, mert történetesen én szerkesztem irodalmi rovatát, a Gyöngyhalászt. Valójában ez a tisztség is másodlagos következmény. Szebben: eredmény. Azért lehetek ma itt, mert Jó Pajtás-olvasó szülők gyereke vagyok/voltam. Azaz: Pionírújság-olvasóké. Mert ők mindig is annak nevezték: akkor is a Pionírújságot kérték el tőlünk olvasni, amikor már rég Jó Pajtás volt a neve. A többit tudják. Általános iskolai tanárként - noha a gyerekek csütörtökönként a tanári ajtaja előtt várták a lap érkeztét: pedig nem mondtam, hogy ''kötelező” venni - többször kifogásolták munkámban egyes tanártársaim és némely szülő is, hogy felhasználjuk az irodalom- és a nyelvtanulásban a lapot, hogy fontosnak tartjuk, a gyerekek vegyék és tudósítsák, noha ''nincs is benne a tantervben”. Mert azt, hogy mi nincs benne a tantervben, általában mindenki tudja. Egyszer azt mondtam: jól van, vegyük elő a tanterveket, biztosan legalább tíz olyan tételét fogom megmutatni bármelyiknek, amellyel igazolom, hogy az olvasáskultúrára, az értő olvasásra, az információ megszerzésének igényére való nevelés célja ott van a mindenkori tantervekben. Pedig azokban a tantervekben még konkrétan nem volt beleírva a Jó Pajtás. A folytatást tudják. Azóta már ott van. Többek között én írtam bele. S azért is itt lehetek, mert egy Jó Pajtást ''járató”, olvasó és tudósító gyerek anyja vagyok. És azért vagyok itt, mert szeretem ezt a lapot. Miként - gondolom - önök is...
*Elhangzott Újvidéken, a Magyar Szó székházában, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének díjátadásán