home 2024. október 04., Ferenc napja
Online előfizetés
A függetlenség szellemében
Gyurkovics Virág
2013.08.07.
LXVIII. évf. 32. szám
A függetlenség szellemében

Beszélgetés Igor és Ivan Buharovval, az Underground Spirit-díj idei kitüntetettjeivel

A neves magyarországi rendezőpáros, Igor és Ivan Buharov kapta a 20. jubileumát ünneplő palicsi filmfesztivál Erste Underground Spirit-díját. Az elismerést 2008 óta hagyományosan a filmipar fő áramlataitól függetlenül, egyedi szerzői poétikával megalkotott, kimagasló filmművészeti tevékenységért ítélik oda. Az idei díjazottak (polgári nevükön Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor) jelentős helyet foglalnak el a kortárs magyar filmes szcénán. Buharovékkal a palicsi filmfesztiválon a független filmezésről, a tandem munkáról, a magyar filmművészet jelenlegi tendenciáiról beszélgettem.

* Húsz éve dolgoztok együtt rendezőpárosként. Hogyan indult ez a barátság, ismeretség, együttműködés?
Szilágyi Kornél: — Egerben, a tanárképző főiskolán ismerkedtünk meg. Volt ott egy filmes műhely, amit mind a ketten befejeztünk, és közben különféle klubokban is barátkoztunk. Rokonszenvesek lettünk egymásnak, és szinte azonnal arról kezdtünk el beszélni, hogy mi lenne, ha együtt csinálnánk filmeket. Ha húsz éve vagy valakivel, az néha már egy kicsit olyan, mint egy házasság. Nyilván adódnak nézeteltérések, de szerencsére hasonló nyelvet beszélünk, és úgy gondolom, ki tudjuk egészíteni egymást. Rögtön van egy kritika a másik oldalról, ami diskurzusba megy át, és ez fontos mozzanata a munkánknak.
Hevesi Nándor: — Van úgy, hogy kikapjuk egymás kezéből a kamerát: figyelj, ezt hadd vegyem fel én. jó, akkor vegyed. az nem jó. add ide! de minek veszed föl, én már fölvettem az előbb ?! de nem úgy… — és akkor kiderül, hogy mind a kettőre szükség van. Mindent együtt csinálunk, ha meg van írva a szöveg, akkor azt, ha nincs megírva, akkor azt.

* Pályafutásotok elejétől kezdve használtok Super 8-as kamerát, aminek van egy olyan sajátossága, hogy piszkos, szemcsés, füstös képet ad. Ez az effektus a mai napig a marginális, underground művészet kifejezője. Ti miért szeretitek?
H. N.: — Az első kamerát egy lengyel piacon vettem, egy kis felhúzós Super 8-ast, azzal forgattuk az első filmünket. Ennek mindjárt volt egy hangulata, egy textúrája, ami mondhatni esztétikai szemponttá vált számunkra. Ma már nagyon jó digitális kamerák vannak, de én sajnálom, hogy a film kikopott.
Sz. K.: — Mi nem vagyunk képzett filmesek, nem jártunk akadémiára. A ’70-es években a Super 8-as volt az a technika, amivel a házi mozikat, a családi felvételeket is készítették, hiszen viszonylag minimiális tudás és maximális érzékenység közepette alkalmas volt arra, hogy jó minőségű felvételeket készítsenek vele. Volt egy esztétikája annak, hogy miután felvettük, és kivetítettük, a videoképnek valamiféle teste volt a vásznon. Van egy plusz dimenziója, és ahogyan szóródnak le a vászonról ezek a kis fénydarabok, valahogy habosabb, intenzívebb az egész. A Super 8-asban eleve benne van ez a jó értelemben vett amatőr sajátosság, ami nekünk is segített kialakítani valamiféle nyelvet.

* Az Underground Spirit-díjat a filmipar fő áramlataitól független szerzői tevékenységért ítélik oda. Számotokra melyek ennek az irányvonalnak a szépségei?
H. N.: — Én úgy gondolom, hogy minden filmnek függetlennek kellene lennie. Mert amint különféle piaci és egyéb érdekek mentén — akár a közönség igényeinek megfelelően — könnyebben érthetővé, feldolgozhatóvá próbál válni, az már nem az igazi.
Sz. K.: — A nem független filmek sokszor butítják a népet, mert a közönség azt hiszi, hogy kiszolgálják őket, miközben az ízlésükre sajnos ez is kihat, nem fejlődik. A független filmkészítés ereje abban van, hogy bárki elkezdheti csinálni, akár kevés pénzből is. Mari néninél talán éppen ez indít be valamit a gondolkodásában, változik, nyitottabb lesz. Azt hiszem, nekünk ez a feladatunk: felébreszteni az emberekben a nyitottságot. A mi dadaista, szürrealista történeteink is ezt próbálják valahogy elmondani. Az elején még nem is tudtuk, hogy ez lesz a cél, csak úgy jött, de azóta próbálunk ezen a vonalon maradni.

* Hogyan látjátok a mai magyar film helyzetét?
H. N.: — Nekünk eddig se adtak túl sok pénzt, mindig is minimális költségvetésből dolgoztunk, de most még rosszabb a helyzet, mint volt, mert a többiek is lecsúsztak hozzánk. Három éve, amióta ez az Andy Vajna-féle rendszer van, azóta nem nagyon készült semmi, de jövőre talán lesznek új filmek.
Sz. K.: — Én nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi ez a 8-10 film, ami ősszel meg jövő tavasszal elkészül, mert most nagyon belassult ez a Vajna-szisztéma. Korábban a Mozgókép Közalapítvány évente 6-8 milliárd forintot osztott szét mindenféle magyar vonatkozású filmre és filmes dologra, fesztiválra, folyóiratra, art mozik támogatására stb. Ez a rendszer elég demokratikusan működött, bárki pályázhatott, és kuratórium döntötte el, hogy ki kapjon támogatást. A Fidesz-kormány óta azonban az összes pénzt egy kézbe helyezték, Andy Vajnáéba, aki a Rambo és a Terminátor filmek után hazatért Magyarországra, és most gyakorlatilag egy személyben dönti el, hogy milyen filmes produkció készülhet. Vajna szinte csak a nagyjátékfilmekre ad pénzt, meg talán egész estés dokumentumfilmekre, de a kisjáték-, a kísérleti vagy a rövidfilm teljesen elsorvadt. Azelőtt évente 200 dokumentumfilm pályázott arra, hogy bekerülhessen a magyar filmszemlére, amikor mindössze 40-et válogattak ki; 30 játékfilm készült, és iszonyú sok rövidfilm; az art mozik virágoztak. Most minden beszűkült.
H. N.: — Az Andy Vajna-ügy csak egy szelepe a történetnek, a másik, a sokkal nagyobb pedig Kálomista Gábor filmkészítő nevéhez fűződik, akinek a keze alatt iszonyatos pénzek mozognak. Még a Kádár-rendszerben is volt annyi eszük a vezetőknek, hogy egy szelepet nyitva kell hagyni, ezért működhetett akkor a Balázs Béla Stúdió, ahol a fiatalok kiélhették magukat, legfeljebb nem mutatták be itthon az alkotásaikat, a külföldi fesztiválokra viszont eljutottak. Most nincs ilyen és meg is változott a morál ezzel kapcsolatban: a főiskolások kijönnek a filmművészetiről, de nem úgy, hogy megcsinálom az első filmemet, esetleg egy nagyon ütős rövidfilmet vagy akár egy játékfilmet — tisztelet a kivételnek, mert van pár ilyen is —, hanem eszükbe se jut, egyenesen mennek a reklámszakmába. Ez nagyon szomorú dolog.
Sz. K.: — Ezért is indulunk a külföldi pályázatokon. Számos helyen megfordultunk Európában és azon kívül is. A filmes szakmában néha személyes találkozás kell ahhoz, hogy meggyőzd a befektetőt, lásson elég fantáziát a filmben, és támogassa. Mi elég sok filmet csináltunk már pénz nélkül, de azért tizedszer megkérni a barátodat, hogy segítsen…  Szóval ezt nem lehet egy életen át étlen-szomjan csinálni. És ha az emberek adót fizetnek, akkor annak az adónak a bizonyos része a kultúrára kellene hogy mennjen, mert akkor fejlődik minden. Ellenkező esetben butulás van.

* Vajdasági szerzők adaptációival is több ízben dolgoztatok már. Mi vonz benneteket a vajdasági irodalomban/alkotásokban? Van esetleg valamilyen specifikuma a számotokra?
H. N.: — Én nem tudom, hogy van-e specifikuma, de mindenképpen inspriatív. Még Kornélt sem ismertem, amikor már Tolnai Ottót olvastam a gimnáziumban. Egyszerűen belebotlottunk ezekbe az emberekbe, dolgokba, és erősek voltak.
Sz. K.: — A Tolnai Szabival való barátságunk például egy budapesti fesztiválon indult, és nagyon szorosra fonódott. Király Ernővel együtt léptünk fel egy zenei fesztiválon, és megkérdeztük, hogy csinálhatunk-e róla dokumentumfilmet. Nagyon érdekes az, hogy átlép az ember a határon Szegednél, és rögtön van egy olyan mediterrán hangulat, hogy mindenki a teraszokon ül és kávézik. Nyilván van egy másfajta hozzáállás, olyan jó értelemben vett balkáni hangulat, ami nekünk nagyon szimpatikus. Én nem mondanám, hogy számunkra a vajdasági irodalom az, ami érdekes, inkább egyének vannak, akiket megismertünk, megszerettünk, és ők világszinten is nagyon jók. Az lét, ami itt, a valamikori Jugoszláviában volt, ez a soknyelvűség meg ez a mix-kultúra biztos adott egy olyan táptalajt, ami miatt szabadabb szellemben alkotnak a művészek. Ez nyilván egyfajta könnyebbség, ellentétben azzal, hogy például Magyarország szláv nyelvcsaládokkal van körülvéve, senki sem érti, mindenkivel feszültség van, és ebből kifolyólag talán zártabb is. Itt pedig, ennek a multikulturális közegnek köszönhetően, egy kicsit internacionálisabb minden. Ugyanakkor nyilván a kisebbségi lét is jelen van, szóval ezek ilyen nagyon mix és iszonyú szép emberi dolgok, amelyek minket mindig megragadnak.

* Jelenleg min dolgoztok?
Sz. K.: — Most fejeztünk be egy forgatókönyvet hárman, Tolnai Szabival, Domonkos Istvánnak a Kitömött madár című regényét írtuk át játékfilmre. Most le kellene fordítani angolra, akkor indulhatunk a nemzetközi és a magyar pályázatokon is. Ezenkívül még egy projektünk folyamatban van, és pár éve képzőművészeti vonalon is  mozgunk. Meghívásokat kaptunk Európába, galériákba és múzeumokba is, oda készítünk filminstallációkat.
H. N.: — A felkéréseknek mindig örülünk, mert sokszor ezek adnak löketet ahhoz, hogy készítsünk valami újat. Most is lesz például egy kiállításunk Bécsben, a Modern Művészetek Múzeumában: egy vetítéssel, zenével egybekötött furcsa kreatúránk lesz ott látható. Szóval mindig van valami, és örülünk, hogy kicsit átkerültünk a képzőművészeti világba, de a kiállításaink 70 százaléka így is mozgókép, és ez így érdekes.
 

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..