(Részlet)
Mentek... Körülöttük hosszú és rövid hangvonalak keresztezték egymást. Nagy árnyék-táblák vonultak el mellettük, mint a paravánok. Egyenes és görnyedt alakok mozogtak (néha úgy tűnt nekik, hogy egymáson keresztül), mint a marionettek, ahogy az elbújt rendezők mozgatják őket. Mindig egy irányba haladt a két férfi. Lassan a hátuk mögött érezték az egész árnyak, hangok, egyenes és görbe figurák egymás útját keresztező vonalrendszerét. Távol már halványan kirajzolódtak a domb körvonalai. Régi, pontosan nem kikutatható csaták tömegsírja volt ez a hely. Ettől délre tág mező terült el, egész az égig, északra fenyőerdő, nyugatra a város, melynek házai - a rozoga apró viskók - ott kezdődnek közvetlenül a kanális szélénél, néhány száz méterre a dombtól.
Felültek egy magaslatra, és hosszan elnézték a vidéket.
- Látod, ott kelet felé - szólalt meg végül Kálmán -, ott születtem... Apám akit elkapott a háború, valahol messze a Kárpátokban harcolt. Nyolcan voltunk otthon. A negyvenöt éves anyám legnagyobb nénémmel dolgozni jártak... Nem volt gazdag, nemes családból való lány az anyám, és nem lett grófné, se finánc, se katonatiszt, se pap felesége. Nénéim közül sem volt egyik se boldogságos Ágnes, akit hároméves korában eljegyeztek. És az apám? Annyit sem ért, mint Nagy Sándor lova, mert a harctéren, ahol elesett, nem épült város az emlékére. Mi gyerekek egymás mellett nőttük fel, és egymástól szinte idegenül. Az utak neveltek bennünket és idegen katonák, akik mindig továbbmentek. Hosszú őszökön át éltünk az út menti cserjék piros bogyóival. Az eperfák törzsét mind lecsuszoltuk a faluban a szegényebb családok gyerekeivel. Hónapokig nem láttam kalácsot, s amikor egy este anyám elém tett egy darabot, hidd el, nem mertem hozzányúlni. Ó, hányszor megvert az anyám, mert loptam a sárgarépát. Egyszer két napig nem mentem haza. Alkonyatig kint bujkáltam, aztán belopózkodtam a tárva-nyitva hagyott deszkaházba, ott állt a bolgárkert közepén. Gerendákkal betámasztottam az ajtót, és hallgattam. Éjszakánként már odahallatszott a géppuskák ropogása a Tisza irányából. Emlékszem, késő ősz volt... A bogyó, amit még nem ettünk le a cserjékről, összeszáradt, megfeketedett a szárán, a lehajló vesszőkön, csirkék csipkedték. Egy nap döglött disznókat hoztak hozzánk, tragacson tolták. Anyám napokon át főzte a szappant, ránk se nézett. Száradt a deszkákon a szappan, én tizenhárom éves lettem akkor, s élő ember még meg nem csókolt, amióta emlékeztem. Akkor elhatároztam, ha megnövök, anyámat gazdaggá teszem, mindent a lába elé rakok, amit csak kíván. De másképp történt. Egy reggelre feketék lettek a karjai, idegen katonák özönlöttek a vidékre, és anyám harmadnap meghalt. Megmérgezték az elpusztult orbáncos disznók. Akkor, azon a napon fogtam az abroncsomat, és elindítottam. Hajtottam körbe-körbe az udvaron. A szappan száradt a deszkákon. Mind gyorsabban és gyorsabban köröztem. Emberek jöttek kétfülű, nagy szalmahordó kosarakkal, benéztek anyámhoz, aztán felpakolták a szappant, és elmentek. Délután volt már, a vad iramban lefoszlott rólam a szakadozott ing, de én hajszoltam magam tovább az átkozott kerékkel. A körök egyre kisebbek lettek. Hosszú, végtelennek tűnő idő telt el. Akkor egyszer csak elszalajtottam az abroncsot. A szám szélén véres hab jelent meg, kétszer megfordultam magam körül, és elvágódtam...
Ezt a testvéreim mondták el néhány nappal a történtek után.
Aztán egyikünk erre ment, másikunk arra. Nehéz gyerekkorom emlékeivel sokáig hányódtam-vetődtem a környéken, egész tizennyolc éves koromig.
Lezárult ez a világ. Itt a határ: a Koponyák Hegye, itt, ahol ülünk. Ennél a dombnál ért véget egy nehéz kor, és kezdődött egy másik világ.
Érettségi papírokkal a zsebemben, jó néhány kipróbált munka- és életformával, egy öngyilkossági kísérlettel a hátam mögött, itt vagyok, huszonöt évesen. Minden a kisujjamban van...
Feketére sült emberek hajlongtak a földeken. A csatorna vizében kis néger gyerekek lubickoltak meztelenül, a félénkebbek a part homokjában hemperegtek, hancúroztak. Néhányan közülük felugráltak, és vágtatva eltrappoltak, fel a hídra, ahol ütemesen dobogtak lábukkal a deszkákon, ugráltak, zuhogtak. A kéményekből szállt a délutáni füst. És valahol messze, a város bensejében, mint a tárnában, morajlott az élet, és az óriási beton-paravánok közt ült a fehér ember, és számolt...