A test és a lélek kapcsolata nem vitatott. Ami mégis gyakori kérdés: vajon meddig felelős a testi bajainkért a lelkünk?
Erről igencsak eltérő véleményeket lehet olvasni, hallani. Tény, hogy a bennünket érő munkahelyi, családi stb. stressz, a jövőkép hiánya, a létbizonytalanság, az állandó szorongás nem segíti az egészség fenntartását. Amikor bekövetkezik a betegség, akkor pedig akaratlanul is megváltozik a lelkünk állapota. Ha ez súlyos, fatális kimenetelű, akkor pedig különösen nehéz helyzetbe kerülünk, melynek alapja a gyötrő tudat, hogy bekövetkezhet a legrosszabb, a panaszok pedig az állandósuló feszültség miatt felerősödnek.
A daganatos betegek és hozzátartozóik pszichoszociális segítségére számos jó példa létezik. És noha a gyógyszeres kezelést nem lehet elhagyni, a hatékonyságot fokozza a kombinált kezelés, és alapjaiban változtathatja meg a betegek mindennapjait. Természetesen a negatív fogalmak összeadódásával a beteg figyelme még inkább a fájdalomra összpontosul. Ha a betegség tudata okozta szorongás és kilátástalanság érzése állandósul a remény erősödése helyett, ajánlatos egy szakember bevonása. Egy tanácsadás vagy pszichoterápia segíthet abban, hogy az érintett visszanyerje a kontrollt a benne végbemenő folyamatok felett. A nők sokkal könnyebben nyílnak meg, fogadnak el segítőt, a férfiak viszont — az „erős” karakter elvesztésétől való félelmükben — csak nehezen, esetleg később vagy el sem fogadnak ilyen jellegű lelki segítséget.
Jelenleg az a szakma álláspontja, hogy a daganat kialakulásában a lelki folyamatoknak semmilyen bizonyítható szerepük nincs. Viszont a legtöbb kutatás azt mutatja, hogy a diagnózis felállítása után a lelki élet nem kizárható tényező. Különösen sérülékennyé tehetik a beteget a múltbéli, kellemetlen élmények, mint például egy ismerős, rokon hasonló betegségben bekövetkezett halála vagy sikertelen kezelése. A válságos időszakban az érintett csak a betegségre és annak lehetséges kimenetelére gondol, kizárva a biztonságot adó hitet.
Amikor kiderül egy rákbeteg számára a diagnózis, akkor fontos lehet tudatosítani, hogy fel kell kutatnia önmagában azokat a lelki erőforrásokat, amelyek korábban átsegítették a kritikus időszakokon, és érdemes a jelenre koncentrálni, hogy a jövő iránti állandó aggodalom ne szívja el a „mosthoz” szükséges energiánkat.
Az első lépés a betegségről való tájékozódás lehet. Szerezzünk be annyi információt a betegségünkről, amennyi elegendő ahhoz, hogy szorongásunk csökkenjen. Beszélgessünk erről családtagjainkkal, hiszen fontos, hogy ne szigetelődjünk el. Osszuk meg bizalmasainkkal félelmeinket, érzéseinket. A társas helyzetekben való részvétel segíthet a betegség gondolatával való állandó foglalkozás elkerülésében, és így barátaink, szeretteink is könnyebben megtarthatnak bennünket a mindennapi örömök megélésében. Valaki ilyenkor le is jegyzi gondolatait — ebből már sok sikeres könyv, blog, film született. Gyakran látni, hogy egy-egy ilyen élethelyzet némelyeknél teljes életmódváltáshoz vezet, például bevonják életükbe a relaxációt, a sportot, a meditációt, megváltoztatják táplálkozási szokásaikat, stb. A korai szakaszban — amikor a társas támogatás elmarad, és az ember esetleg azt érezheti, hogy betegsége büntetés addigi életmódja vagy egy-egy tette miatt — sokszor elhatalmasodik rajta az önpusztító hedonizmus, melynek egyik legfőbb üzenete: számomra már úgysincs remény…
A diagnózis után a gyász öt szakaszát éli át a beteg: tagadás, düh, alkudozás, depresszió és elfogadás. Hogy milyen típusú hárítások fognak működésbe lépni, az a páciens személyiségétől, érettségétől és lelki fejlettségétől függ. Vagyis a betegség előtti személyiségműködés sokszor módosulhat, illetve olyan szokatlan eltéréseket is mutathat, amelyek korábban nem voltak jellemzőek az egyénre.
A legfőbb cél a tünetmentesség, melyben továbbra is ott lapulhat a betegség kiújulásának lehetősége. Ezért az is lehet cél, hogy ebben az állapotban megszűnjön az állandó szorongás. Az az amerikai hullám, amely a pozitív gondolkodást erősíti a betegben, azt eredményezte, hogy sokan nem tudtak kellően elbúcsúzni az élettől és a szeretteiktől. Ezért talán az is jó cél, ha a realitás mentén próbáljuk meg a beteget a gyógyulás (tünetmentesség) állapota felé vezetni.
Mit tehetünk hozzátartozóként? Először is kérdezzük meg a beteget, miben segíthetünk. Fontos, hogy ő irányítson, hogy fennmaradjon a funkcionalitása. Támogatni kell őt abban, hogy megmaradjon az emberi méltósága. A hatalmas sokként ható diagnózist követő időszakban vele kell lenni. Szociális munkások tapasztalata alapján a túlélés a betegség előtti kötelékek megtartásából áll.
Napjainkban a beteg kívülről várja a segítséget, vagyis felfokozódnak az elvárások az orvosokkal és az egészségügyi rendszerrel szemben. Gyorsan akarunk gyógyulni, kevés erőfeszítéssel és fájdalommentesen. A munkáltatók is egyre kevésbé tolerálják a betegséget — lázasan is be kell mennünk dolgozni. Ezért a működésünkhöz orvosságok kellenek, ami a gyógyszergyáraknak is kedvez. Holott a gyógyuláshoz elsősorban időre és pihenésre van szükség. A betegellátásban sajnos sokszor nem kapjuk meg a szükséges információkat, pedig a kellemetlen vizsgálatokra és kezelésekre való felkészítés nagyon fontos.
A beteg változékony lelkiállapota sokszor igen nehezen elviselhető egy külső megfigyelő számára, mégis gyakran látjuk, hogy mindez a valódi figyelem megadásával kiküszöbölhető. Így például, ha az orvos is nagyobb figyelmet szentel betegének, az segíti őt érzései „karbantartásában”. A beteg részesévé válhat saját kezelésének, ha aktívan kérdez, és válaszokat is kap, a gyógyulást pedig tovább erősítheti az abban való hite, illetve az önszuggesztió. Ezzel szemben, ha elmaradnak a helyes válaszok, a beteg a képzeletéhez nyúl, vagy betegtársaitól gyűjti össze az ismeretanyagot, ami sokszor ismét szorongást idézhet elő. Tehát a kérdéseket a kezelőorvosnak kell feltenni, hiszen ő a legkompetensebb. Ha a beteget kiengedik a kórházból, gyakran visszatér korábbi életstílusához, amit elhallgat orvosa elől, vagyis az őszinteség elvárása kettejük kapcsolatában nevetségessé válik.
Elmondhatom, hogy számomra is az egyik legnagyobb kihívás a betegségekkel való harc — akár betegként, akár hozzátartozóként. Az érzés, hogy kiszolgáltatottá válok, és nem tudok úgy segíteni, ahogyan szeretnék, teljesen letaglóz. Ezért a betegség pszichológiáját sokkal kedvezőbb lenne a gyógyulás pszichológiájaként megfogalmazni, hiszen ezek nem létezhetnének egymás nélkül. És mivel a betegség az az állapot, amelyben mindenki egyenlővé és „hatalmát” vesztetté válik, a gyógyulásban mindenkinek egyenlő mértékben van szüksége a segítségre is.
A nyitókép illusztráció: Depositphotos.com