Harminc hosszú esztendő maradt mögöttünk azóta, hogy végleg elköszönt tőlünk, elköszönt ettől a mi megbolygatott világunktól a Drávaszög múltjának, egykori rendkívül gazdag szellemi életének felragyogtatója, rendhagyó egyénisége, Baranyai Júlia, a Tanárnő!
Baranyai Júlia, a Tanárnő, a vörösmarti algimnázium kiváló pedagógusa, szenvedélyesen kötődött szülőföldjéhez, a Drávaszöghöz. Az jelentette számára az életet, azt szolgálta hűséggel, mélységes ragaszkodással. A Drávaszög különös, vonzó világa, mindenekelőtt a múltja volt az, ami érdekelte. (A Drávaszög a történelmi Baranya megye Duna és Dráva közé ékelődő délkeleti csücske.) Egy emberöltőn keresztül a távoli és a közeli múlt emlékei után kutatott. Nemcsak az írott, fellelt anyagokra támaszkodott, nemcsak azokat gyűjtötte, hanem a tárgyi bizonyítékokat, leleteket is. (Archeológiai, aztán néprajzi leletek sokasága került a Tanárnő birtokába.) Egy múzeumról álmodott a Tanárnő. A Drávaszög első tájmúzeumáról, ahol majd helyet kap a begyűjtött értékes anyag. Ennek az elképzelésnek a megvalósításán fáradozott. A megvalósítás útján azonban, igen sokszor, nehézségekkel, meg nem értéssel kellett szembesülnie.
Csaknem fél évszázaddal ezelőtt a Tanárnő vendége voltam, lehettem. De nem a szerény, léckerítéssel övezett vörösmarti otthonában fogadott, nem ott üldögéltünk házának hangulatos kertjében, a már jól ismert öreg diófa árnyékában, hanem abban a borpincéből átalakított, két helyiségből álló, az idő súlya alatt megroggyant épületben, ahol sok-sok utánajárást követően, helyet kapott a Tanárnő által megálmodott tájmúzeum, annak féltve őrzött kincsei. A vörösmarti Deák-szurdok különös világának egyik félreeső zugában árválkodott évek óta ez a magányos, leromlott épület, amelyet, bármennyire is furcsán hangzik, zarándokhellyé avatott a tájmúzeum! Mert bizony nemcsak a vörösmartiak látogattak el oda, hanem mindenhonnan érkeztek a Drávaszögből, sőt annak határain túlról is!
Akkor ott, a dohos levegőjű borospincében a keserűség volt az, ami a Tanárnő szavaiban megfogalmazódott. Nem győzte mondogatni, hogy csak ideiglenes megoldásnak tudja elképzelni, hogy az a rengeteg anyag, a tárgyi bizonyítékok, az értékesebbnél értékesebb leletek, itt kapnak, csak itt kaphatnak helyet! Hiszen itt nagyon rövid idő alatt minden elpusztul. Ez a dohos levegő, a falakból szinte állandóan párolgó nedvesség egyszerűen megsemmisíti mindazt, amit hosszú évtizedeken keresztül sikerült a Drávaszög múltjával kapcsolatban felkutatni, begyűjteni. Ritkán láttam a Tanárnőt olyan szomorúnak, végtelenül elkeseredettnek, mint akkor. Szerencsére, jó néhány évvel később, a Tanárnő legnagyobb örömére, a múzeum anyaga, a dohos, vizes borospincéből (présházból), beköltözött a falu központjában álló tágas, a rendeltetésének megfelelő épületbe!
1976-ban megjelent Baranyai Júlia Vízbe vesző nyomokon című könyve. A Drávaszög múltját, néphagyományait magában foglaló kiadványt osztatlan elismerés fogadta. Számos honi és anyaországi esztéta (művelődéstörténész, író, publicista) szólt a Tanárnő munkájáról, nem győzve hangsúlyozni, hogy mennyire meglepte őket az a stílus, a szinte lírai hangvétel, amellyel a szerző a nagy mennyiségű anyagot feldolgozta, olvasmányossá tette. Itt szeretném megjegyezni, hogy jó néhány évvel ezelőtt, az eszéki HunCro Sajtó és Nyomdaipari Kft. és az újvidéki Forum Könyvkiadó összefogásának köszönhetően újra megjelent, újra kiadták Baranyai Júlia könyvét, a Vízbe vesző nyomokon címűt. Ez a nemes gesztus is a Tanárnő időtálló, értékteremtő munkásságának a jelentőségére utal.
A Tanárnőre, Baranyai Júliára emlékezünk, halálának harmincadik évfordulója alkalmából. Emlékezünk csendes főhajtással, tisztelettel. Neves írónk, Németh István írta róla: ,,Nekem, amióta megismertem, igazából mindig Ő jelentette a Drávaszöget, Baranyát. Ennek a tájnak a szelídsége, melankóliája, egyedülvalósága számomra a Tanárnőben testesült meg. Ő maga volt Baranya. Senkit most semmivel se tudnék annyira azonosítani, mint Őt magát Vörösmarttal, Kopáccsal, Laskóval, Sepsével. Ment, mendegélt előre a kicsi asszony, s bevilágította a maga mögött hagyott ösvényeket. Ha már nem volt, avagy nemigen volt mibe kapaszkodni most, a szikkadó jelenben, fölragyogtatta a múltat, bizonyára azért, hogy erőt gyűjtsenek belőle azok, akik a lámpát tovább akarják vinni.'!