Pekár Tibornak, kiváló hegedűművészünknek a könyvéről -- előlegezett bizalommal
A szabadkai Filmharmónia koncertmestere, kiváló hegedűművészünk, zenepedagógusunk, Pekár Tibor tavalyelőtt jelentette meg az Életjel gondozásában Szabadka zenei élete (1900--1914) című roppant érdekes könyvét, ,,Adalékok a város zenei múltjának történetéhez' alcímmel. A szerző 226 oldalon számol be a város gazdag zenei eseményeiről, a ,,boldog békeidők'-ről, arról, mi történt, ,,milyen hangokat ütöttek meg' Thália színpadán 1900-tól 1918-ig, szól karmesterekről és muzsikusokról, művészeinkről, a Szabad Lyceumról, az oktatásról a zeneiskolában, külön fejezetet szán a dalárdáknak és a katonazenekaroknak és természetesen a filharmonikusoknak s egyéb zenével kapcsolatos dolgoknak. Pekár Tibor alapos műgonddal látott munkához, habár a korabeli újságok, amelyek a szabadkai Városi Könyvtár tulajdonában vannak, nem számoltak be minden alkalommal részletesen a zenei rendezvényekről. De a könyv elkészült.
E sorok írója most Pekár Tibor újabb könyvét ajánlja elolvasásra. A kötet a szabadkai Filharmónia történetét dolgozza fel 1908-tól egészen napjainkig. Ezt is mondhatjuk akár: a csírahajtástól az elsorvadásig.
-- A muzsika nem úgy szellemíti át az életet, ahogyan más művészetek teszik -- mondja Pekár Tibor. -- A zene az életet a maga valóságában adja elő. A zene a valóság egyik ősalakja, őslényeg, goethei értelembe vett ,,Urwort', ősszó: ha muzsika hat ránk, nem egyszerűen szemlélők, befogadók vagy akár átélők vagyunk, hanem a zenében a saját életünket éljük. Így voltak ezzel azok, akik már 1900 tájékán azt hangoztatták, hogy a zene nemzeti kincs s a város kincse is egyben. Ismeretes, hogy Lányi Ernő szorgalmazta a szabadkai városi zenekar mind számbeli, mind művészi felerősödését, mert a húsz-egynéhány emberből álló együttes éppen hogy csak eleget tudott tenni a templom és a színház adta követelményeknek. Lányi Ernő a halhatatlan klasszikusokkal, azoknak műveivel is meg akarta ismertetni a hallgatóságot, neves szólistákat hívott meg vendégszereplésre, s alig néhány hónap leforgása alatt összehozott egy szimfonikus zenekart. Ez a zenekar országos hírnévre tett szert. Ami az alapítás évét illeti, mi, szabadkaiak, olyan zenekarokat is megelőztünk, mint a belgrádi vagy a New York-i Filharmónia. Az első hangversenyt 1908. február 12-én tartották meg a Városi Színházban. Ezen Beethoven, Händel, Schumann, Erkel, Lányi és mások szerzeményei hangzottak fel.
Szabadka világhírű művészeket látott vendégül.
-- Nálunk vendégszerepelt Valborg Svardström, svéd művésznő, aki a budapesti Operában is fellépett. Németországból érkezett hozzánk Pécsi Károly. Geyer Stefi Hubay egyik legtehetségesebb növendéke volt. Tiszteletét tette a városban Bartók Béla is. Itt járt a csellisták fejedelme, Pablo Casals, valamint Hubay Jenő.
A Filmharmónia múltjáról szóló fejezet végére ezt írtad: ,,Régi szép idő, hová lettél?'
-- Megengedtem magamnak egy csöppnyi nosztalgikus hangulatot. De azért rövid kényszerszünet után -- amikor a háború és a zenekar aranykora elmúlott -- a zenészek lassan felocsúdtak az átélt traumákból. Igaz, a hangversenyek csak esetlegesek voltak. A pulpitusra Krámer Imre hegedűművész állt fel. Ő mozgatott egy ideig mindent. A zenekar műsorán Csajkovszkij és Beethoven művei is szerepeltek. Az újabb háború után, 1945-ben azonnal megalakult és újjászerveződött a Szabadkai Filharmónia. Az egyébként jó muzsikusokból álló együttest sokan vezették: Skraka Dezső, Szegedi Sándor, Milan Asiæ, Huszár Elvira, Murényi Mátyás próbálta menteni, ami még menthető volt. Számos rangos művésznek intett be a karmester: Jovan Kolundžijának, Stefan Milenkoviænak, régebben emlékezetesek voltak Milkó Kóra hangversenyei, Kinka Rita és Molcer Mátyás is aktív volt. Milan Horvat, Savo Hubad, Oskar Danon, Živojin Zdravkoviæ és mások vezényelték a zenekart egy vagy több hangverseny erejéig. Figyelt ránk az ország. Ennek a korszaknak egy újabb esztelen háború vetett véget, tudjuk. Nehéz volt újra megállnia a sártengerben, megfogyatkoztunk. Most vagyunk, és nem is vagyunk. Évente egyszer-kétszer lapozhatunk be a kottákba, Berislav Skenderoviæ a karmester. Én, aki -- ahogyan mondani szokás -- mindig, már kilencéves koromtól nyakig benne voltam/vagyok a muzsikában, nem fáradtam el. Ha nem hangversenyezhetünk rendszeresen, a könyvtárakat, a levéltárakat bújom, mert még rengeteg anyag vár feldolgozásra. Lesz talán újabb aranykor is, mert a remény nem halhat meg. A múltunk olyan erkölcsi tőke, amit nem volna szabad elherdálni. Még akkor sem, ha szívszorító melankóliában élünk...