Lajkó Félix a diákok megsegítéséért koncertezett

Lajkó Félix akcióban GRUIK Ibolya fotója

    A Zentai Diáksegélyező Egyesület szervezésében jótékonysági estet tartottak az utazó diákok megsegítéséért. A rendezvény sztárvendége Lajkó Félix hegedűművész volt, ami bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak megtelt zsúfolásig a színházterem, hanem számos pótszékre is szükség volt. Lajkó Félix természetesen tiszteletdíj nélkül vállalta a fellépést, azért viszont, hogy őt meghallgassa, bizonyára senki sem tartotta soknak a százdináros belépőt. A diáksegélyező egyesület az alapítványi és önkormányzati támogatás mellett adományokból, valamint jótékonysági rendezvények bevételéből igyekszik segíteni a hozzá forduló középiskolásokat és egyetemi hallgatókat.
    A megjelenteket Kókai Péter, a Magyar Szó főszerkesztője üdvözölte, és hangsúlyozta: azok, akik eljöttek, a jövőnkért adakoznak, amely reményteljesebbé válhat, ha minél több fiatalnak sikerül folytatnia és befejeznie a tanulmányait. Vasas Ilonával, a Zentai Diáksegélyező Egyesület tiszteletbeli elnökével Gruik Ibolya, napilapunk újságírója beszélgetett.
    A közönség megtudta, hogy az egyesület 1991-ben alakult meg - akkor még a Kosztolányi nevet viselte - azzal a céllal, hogy felkarolja a tanulni vágyó, de nehéz anyagi körülmények között élő zentai és környékbeli fiatalokat. Jelenleg sem csak a község diákjai fordulnak hozzájuk, hanem Észak-Bánátból (Csókáról, Tordáról, Magyarcsernyéről) is akadnak szép számban jelentkezők. Sajnos, az idén az Illyés Közalapítvány juttatása is 30 százalékkal csökkent, ezért mintegy hatvan kérelmező a várakozási listára került. Innen csak akkor kerülhetnek be a ,,szerencsés” támogatottak csoportjába, ha valamilyen forrásból - mint például ez a jótékonysági est - sikerül pótolniuk a meglévő összeget. Szinte senkit sem utasítanak el, hiszen tudják, aki kér, az okkal teszi. Jelenleg mintegy kétszáz középiskolás, főiskolás és egyetemista veheti át havonta a diáksegélyező ösztöndíját, ami a naponta ingázók esetében kifutja a buszbérlet árát, de az albérletben lakóknak is elegendő a költségek egy részének a fedezésére. A pályázatot mindig júliusban írják ki, az elbíráláskor figyelembe veszik a család szociális helyzetét és a tanulmányi eredményt. Az egyetemi hallgatóknál az a feltétel, hogy beírhassák a következő évet, a középiskolásoknál viszont a legalább 3,5-es átlag. Jelenleg az ösztöndíjasok kétharmada egyetemi hallgató, mert a diáksegélyezőben - önkéntesen és díjmentesen - tevékenykedők is tudják, milyen sokat kell fizetni lakbér címén és mennyire drága a megélhetés távol a szülői háztól. Az emberek is belátják, hogy segíteni kell, habár kevés az olyan, igazán jómódú család a városban, amelynek nem jelentene gondot a jótékonykodás. Kezdetben, az első években házról házra járva gyűjtöttek, szerencsére ezt a módszert most már abbahagyhatták. Vasas Ilona elmondta, a zentaiak, ha anyagiakban nem is, de lélekben nagyon gazdagok. Ők is büszkék arra, hogy a település több jeles szülöttjének - színészeknek, zenészeknek - támogatták az iskoláztatását. Bízik abban, hogy azok, akik ilyen keserves körülmények között itthon vállalták a továbbtanulást, visszatérnek a szülővárosukba vagy falujukba, és ott kamatoztatják a tudásukat.
    Két ösztöndíjassal, Miklós Márk középiskolai tanulóval és Gombos Ildikó egyetemi hallgatóval Tőke János, a Magyar Szó újságírója elevenítette fel a diákélményeket. A műsorban a Flamenco táncegyüttes tagjai forrósították a hangulatot, majd Baráth László, a zentai Zeneiskola igazgatója és Nothof Gabriella zongoratanárnő lépett színre. A kamaraduó után lírai percek következtek, Molnár Emese és Anja Filipov, a helybeli gimnázium tanulói egy-egy verset adtak elő. A jelenlévők ezután Lajkó Félix hegedűművésznek tapsolhattak, aki Brasnyó Antal brácsás és Kurina Ferenc nagybőgős segítségével bűvölte el a közönséget. A percekig zúgó tapssal ráadásra is sikerült rábírni a zenészeket. Lajkó Félix egyébként hosszú évek óta rendszeresen koncertezik a rászorulók megsegítéséért. Bevallása szerint örömmel teszi.
    Nálunk még nem igazán szokás, de a nagyvilágban már bejáródott gyakorlat, hogy a jótékonysági rendezvények szerves része egy olyan árverés is, amelyen híres emberek személyes tárgyai kerülnek kalapács alá, a bevétel pedig teljes egészében a támogatottakat illeti. A zentaiaknak Lékó Péter magyarországi sakknagymester dedikált sakktábláját, Boros Tamara, zentai származású, de jelenleg horvát válogatott asztaliteniszező dedikált ütőjét és sportmezét, valamint szintén a világélvonalba tartozó Bátorfy Csilla magyar asztaliteniszező dedikált pingpongütőjét sikerült begyűjteniük erre a célra. Valamennyi tárgy el is kelt - egyik sem kikiáltási áron. Bátorfy Csilla ütőjéért 12 ezer dinárt, Boros Tamara pólójáért 5 ezer dinárt, a pingpongütőjéért 20 ezer dinárt, Lékó Péter sakkgarnitúrájáért szintén 20 ezer dinárt fizettek.
    Az esemény védnökei a közönség segítő szándékát tombolával hálálták meg. Minden belépőjegy már önmagában is tombolaszelvénynek számított, de az érdeklődők külön is vásárolhattak 25 dinárért. A jó hangulatú est ezzel a sorsolással végződött, de úgy tudjuk, már megkezdődtek a következő, januárra tervezett jótékonysági rendezvénynek az előkészületei is.

TÓTH Lívia

Lauka Gusztáv

    A nagybecskereki gavallér Vitkán született 1818. július 19-én, a Bega-parti városban hunyt el (és ott a második világháború után szobrot is emeltek neki) 1902. augusztus 23-án - A Ferenc József-rend lovagja, aki díszbeszédeket mondott a megyei rendezvényeken, főszerkesztője volt a Torontál című hetilapnak, alkalmi verseket írogatott, tárcákban élcelődött - Ma már csupán az emlékiratait tartják számon, bár mintegy harminc kötetet jelentett meg, az irodalomtörténet nem jegyzi a nevét, megfeledkeztek róla.
    A nagybecskereki könyvtárnak - mely nemrég megkapta a Kultúra Szikrái-díjat - a ,,mindenese'', szenvedélyes kutatója, Csuka Mária a kezembe nyomta a Zrenjaninski zavičajac (Zrenjanini szülőföld) című kiadvány néhány régebbi példányát, s felhívta a figyelmemet egy magyar nyelvű levélféleségre. Nemrég írta Polyák Lívia a kanadai Vancouverből. Lívia asszony a nagybecskereki nyarakra emlékezik ilyképpen: ,,Becskereken csendes, lassú, nyugodt életet élnek az emberek. Az idő itt nagyon szép, a nyár hosszú és meleg.'' Leírása szerint a bánsági nyárban az ember körül hullámzik a búzatenger, hatalmas kukoricatáblákat látunk. A napraforgók nagy sárga magvaikkal bólogatnak a nap felé. Búzavirág kéklik, szarkaláb ékeskedik. Amerre a szem ellát - végtelen síkság. Fölöttünk gyönyörű kék ég, itt-ott egy bárányfelhő. Nos, ide, a Bánságba, a síkság közepébe menekült Lauka Gusztáv, akiről tudtommal csupán Kalapis Zoltán emlékezett meg Életrajzi kalauzában, rajta kívül pedig Németh Ferenc a Zrenjanin című hetilapban és A nagybecskereki sajtó története (1849-1918) című kötetében, melyet az újvidéki Forum adott ki 2004-ben. Hogy többet érdemel-e vagy kevesebbet, vajon babérkoszorút vagy tövist, azt nem az én tisztem eldönteni. De hallgatni róla nem szabad sem a lokálpatriótának, sem pedig az irodalomtörténésznek. Akkor - valamikor nagyon régen - senki sem tudta megmondani, hogy a Vitkában született Lauka Gusztávból, akit a sajtó már indulásakor eredeti tehetségű íróként emlegetett, mikor lesz lehetőségeinek teljes skáláját megcsillogtató, nagy formátumú szerző, hogy melyik az a tárca vagy vers, amelyik még ígéretnek minősül, s melyik jelenti a beteljesedést, esetleg többet a vártnál és reméltnél, azt akkor meglehetősen nehéz volt megállapítani. Most talán még nehezebb, mert csupán az emlékiratait őrizték meg a levéltárakban, bár harminc kötetet jelentetett meg. De az irodalomtörténetünk nem jegyzi a nevét, megfeledkeztünk róla.
    Tekintsünk most vissza a Lauka-opusra!
    Annyi fennmaradt róla - az adomákat örököljük, továbbadjuk, elveszünk belőle, vagy hozzátoldunk valamennyit -, hogy sohasem vetette meg a könnyű életet, szívesen látogatta a kávéházakat, mulatságokat, nem volt szándékában remekműveket alkotni. Édesapja egy nagy uradalmat vezetett, annak intézője volt tulajdonképpen. Fiát maga mellé akarta venni gazdatisztnek, s már nagyon fiatalon juhászati segédjéül helyezte el a birtokon. Gusztáv akkor még nem forgott az urak társaságában, nem öltözködött hanyag eleganciával, nem bratyizott a községi tisztviselőkkel, a kevély ügyvédekkel és a művészek - színészek, muzsikusok - közé sem furakodott. De szorgalmasan írogatta a verseket. Kalapis Zoltán feljegyzéséből azt is megtudtuk: Lauka Gusztáv idejét azzal töltötte, hogy ,,színpadiasan öltözve, kerek kalappal, vadászkéssel az oldalán barangolt a nesztelen utakon, kóbor ifjakkal viaskodva, paraszt szüzeknek udvarolva''.
    Csakhogy Lauka Gusztáv gyorsan ráunt a vidéki életmódra, semmibe vette környezetének rátartiságát, és felutazott Budapestre, ahol a lapok szerkesztői nem zárkóztak el előle. Azonnal lehozták az írásait: az ügyes humoreszkeket, az életképeket a pesti utcáról, bölcselkedő beszélyeit. Lauka Gusztáv - ellenőrzötten - 1847-ben a Pilvax kávéházban székelő Tízek Társaságához csapódott, egy nagy nemzedékkel, a márciusi ifjakkal egy új világért, egy új hazáért hadakozott. Ő volt az, aki útjára bocsátotta és szerkesztette az első magyar élclapot, a Charivari-Dongót. Persze, az ő munkásságát sem nézte mindenki jó szemmel, egy-egy művét a rendőrség elkobozta, nem adván helyt a lapban a radikális eszméknek. Szoros barátságban volt Petőfi Sándorral, részt vett természetesen a forradalomban. A honvédelmi bizottmány jegyzője volt 1948-ban, mindössze harmincévesen.
    A Bach-korszakban - a bujdosás után - nem nyüszített sokáig a sarokban, s - habár emiatt sokan elítélték - az állami sajtóosztály élére állították. A spanyol grandként viselkedő Laukát azonban mégsem vették komolyan. Útját senki sem állta el, senki sem akadályozta meg abban, hogy beépüljön egy olyan társadalomba, amelynek szokásait végeredményben azonnal, talán már ifjúkorában elfogadta. De amikor - akkor 64 éves volt - eltanácsolták az egyik minisztériumból, levéltárosnak csapott fel a Bánságban, annak legnagyobb városában, Nagybecskereken, ahol a tiszteletbeli főjegyző tisztjét is elfogadta, sőt - főszerkesztője lett a Torontál című hetilapnak. A Ferenc József-rend lovagja címmel büszkélkedő ,,főszerkesztő úr'' felvette a Don Gunarosz fedőnevet, s elkezdett írni arról, amit szeret és amit nem szeret. A Csókliget mellett lakott. Szerkesztett még egy lapot 1882-ben, a Pillangó című alkalmi kiadványt. (A sajtótörténetnek erről nincs tudomása.) Az öreg gavallér kedvelte, ha ünnepelték. Istenfélő ember volt, életmódjáról azonban nem akart lemondani. Egy fűszeres boltjában reggelizett, a Magyar Királyban fogyasztotta el az ebédjét, este a kaszinóban látták. Szeretett enni, szeretett kártyázni. A kávéházi asztaloknál hallott pletykákat jelentette meg lapjában, de tárcákban megemlékezett a nagybecskereki munkásokról is. Életének szinte utolsó pillanatáig írogatott. 1902-ben hunyt el a nagy bohém, akinek a második világháború után emeltek mellszobrot a nagybecskerekiek. Regényeit, az Amaczyk és a Bubelinyiek címűeket, tárcáit és az Őszirózsák című verseskötetét - mindazt, amit a Torontálban és a Kikindai Közlönyben megjelentetett - sokan olvasták. Ma csak arra futja időnkből, hogy emlékezzünk rá, de sürgethetnénk egy behatóbb sajtótörténeti kutatást is - amíg itt vagyunk.

B. Z.