A Kisded jászlánál

    Ilonka nénit kilencvenévesen érte az első szélütés. Sokan lemondtak róla (főleg a rokonság), de ő szívósságával talpra állt. Felépülése után kiült a kiskapuba a sámlira, és nézelődött: kit merre visz az útja. Nem szólt, ha köszöntek néki, csak biccentett, vagy meghúzta kendője csücskét. ,,Ilonka néni, kire vár? - kérdezte meg egyszer egy kíváncsi járókelő. ,,Hát kire másra? A dédunokámra. Tavasszal hazajön a katonaságból. Haza is jött a fiú, de Ilonka néni továbbra is csak kint ült a kiskapuban a sámlin, szokásához híven szótlan és komoran. ,,Itthon már a dédunoka, Ilonka néni, most kire vár? ,,Itthon bizony. Várom a nyarat, hogy megnősüljön! És szép csendesen elérkezett a nyár is, és lezajlott a menyegző is. Ilonka néni előtt vonult el először a násznép és az új pár, vele koccintottak először erőt, egészséget kívánva mindenkinek. De aztán a lakodalom elmúltával megint csak kipakolt Ilonka néni sámlijával az utcára, a kiskapuba. Megint csak nézelődött, kit merre visz az útja, de leginkább a munkából hazatérő menyecskét szemrevételezte: ,,Mondjad csak, édesem, tavaszra meglesz az ükunokám? Mert őt még megvárom.
    Az első hópelyhek megérkezésével bevonult a szobájába, de a járókelők látták, minden reggel odaült az ablakhoz, s a függöny mögül nézte, nézte az idő múlását. Rokonai azt mesélik, a téli estéken olykor felriadt, mert valahonnan a távolból lódobogást és csengőszót hallott, s ilyenkor felkönyökölt, hátha érte jött Szent Mihály lova. ,,Ne még, Mihály, ne még, majd ha megszületik az ükunokám! - kötözködött, egyezkedett egy kicsit a sorssal ilyenkor ómama, s elnézően mosolyogtak felette az angyalok. Aztán meg néha arról beszélt, hogy álmában mezítlábasan táncolt a havon, és sok-sok kisgyerek vette körül, mind-mind kacagott, boldog volt... ,,Láttam már az ükunokámat, hát meghalhatok. Aznap még szertartásosan megvacsorázott, pohárka fehérbort is ivott utána, s örökre lehunyta szemét.
    Igen, ő átélte a várakozás - a valakire várakozás - megtisztító és felmagasztaló erejét és örömét. Talán ezt hívják boldogságnak, amit mi jó kufárokként ragyogással, pompával, hangos csinnadrattával, öntelt magamutogatással igyekszünk manapság megvásárolni. Az adventi előkészületeket és a karácsonyt otthonunkból kiűztük az utcákra, terekre, nagyáruházakba, nejlonpiacokra... Én még emlékszem azokra a boldog gyermekkori időkre, amikor édesanyámmal karamellás szaloncukrot igyekeztünk készíteni. Nem sikerült minden úgy, ahogy a receptben meg volt írva, de a lázas készülődés, a ,,mesterművünk keltette izgalom olyan élmény volt, amelyet nem pótolhatott semmilyen vásárlási szenvedély. Marcipános, zselés, kókuszos, milkás... piros, sárga, kék, zöld bevonatú szaloncukorkák közül válogathatunk ugyan, de - az mind áru! Pénzért vásároljuk, s már meg is öltük benne a lelket.
    Nosztalgiázom, hát persze. Mi mást tehetnék? Hisz még szép fehér, havas telünk sincs, ami betakarna minden látható és láthatatlan koszt körülöttünk. Ami fehérségével egy kicsit kilúgozná a lelkünk, s talán valamelyik régi padláson a régi kacatok között még Ariadné fonalával megtalálhatnánk régi mosolyunkat és életvidámságunkat is.
    Ebben a ködös, szürke pókhálóként mindenünket beborító nyálkás hétköznapokban kell meglelnünk és megőriznünk önmagunkat, és ezen a kusza, sáros, bemocskolt úton kell ráakadnunk a szeretteinkhez vezető útra. Ebből a bányamély sötétből kell meglátnunk a pislákoló fényt. Ebből a lármás, idegroncs embertömegből kell kihallanunk az újszülött Kisded sírását. S hinnünk benne, hogy ott a jászol melegében, a szelíd ökrök, barmok társaságában Szűz Mária örömkönnyei értünk is hullnak: megszületett a Megváltó.
    Akit vártunk és várunk... Hogy felemelhessük rá tekintetünket, hogy bűnbocsátó mosolyától mi is derűre és erőre kapjunk. Hogy tisztaságától a mi lelkünk is megtisztuljon...
    És kezdjük újra az életet. Talán most sikerül.

KREKITY Olga