Két újvidéki könyv

    Újvidék a város 260. születésnapjára, február elsejére két új könyvvel gazdagodott. Pontosabban egy reprezentatív, monográfiaszerű, luxuskivitelű, méreteiben és formájában (és súlyában) impozáns Ime i prezime: Novi Sad című, nem kevesebb mint ötszáz oldalas kötettel, és az Enciklopedija Novog Sada sorozat 30. kötetével, amellyel tulajdonképpen be is fejeződött ez a tizenhat éve folyamatosan megjelenő sorozat, amelyet a neves publicista, Dušan Popov szerkesztett. A sorozat összesen mintegy 10 000 oldalon több mint 40 000 személy bio- és bibliográfiai adatait tartalmazza, valamint intézményeket, egyházi közösségeket, fogalmakat, eseményeket jegyez.
    Az újvidéki Prometej könyvkiadó igazgatója, Zoran Kolundžija vállalkozott arra, hogy mintegy nyolcvan szerzőtárssal elkészíti a város emlékkönyvét. Miért inkább emlékkönyv ez a fordításban Vezetékneve és neve: Új Vidék, és miért csak monográfiaszerű? Mert a monográfia - és itt elégedjünk meg a legáltalánosabb meghatározással - olyan tudományos mű, amely szűkebb tárgyra vonatkozó kérdést tárgyal kimerítően. Az emlékkönyv viszont a szó klasszikus értelmében díszes könyv vagy album, amelybe ismerősök, barátok emléksorokat írnak, képeket festenek vagy ragasztanak. Nos, ez a könyv is ennek a jegyében készült. Muzeológusok, történészek, művelődéstörténészek, írók, egyházi személyiségek, életrajzírók... jegyzik le mindazt, amit fontosnak tartanak elmondani a város történetével, életével, személyeivel kapcsolatban. S mindezt dokumentumokkal, fényképekkel, levéltári kutatási eredményekkel alátámasztva. S ilyen megközelítésben valóban egyedülálló, úttörő munka, s még inkább az, ha tudjuk, hogy eddig Újvidéknek, bármennyire is furcsán hangozzék, a még 1894-ben kiadott Érdújhelyi Menyhértnek a három nyelven: magyarul, szerbül és németül megjelent Újvidék monográfiája óta sem született hasonló jellegű mű.
    A szerkesztő és a munkatársak jelentős része abból a még Vuk Karadžić által 1817-ben megfogalmazott tézisből indulnak ki, hogy ez a város egykoron a gondolkodó szerbség fővárosa, s ezt a tézist fejtette ki aztán Jovan Skerlić is, mondván: ,,A XVIII. és a XIX. században itt az egész szerbség nevében elmélkedtek és írtak.'' Figyelembe véve, hogy itt működtek az első szerb nyomdák, könyvkereskedések, itt alapították meg az első szerb színházat, hozták át Pestről 1867-ben a Szerb Maticát, a szerbség máig jelentős kulturális intézményét, hogy itt virágzott leginkább a tudomány és művészet, a zenei élet, hogy gyűjtemények születtek, akkor érhető, hogy a szerbség élete kap erőteljesebb hangsúlyt a kötetben, de - s ezt javára kell írni a szerkesztőnek - láttatni kívánja, hogy a város története nem azzal a bizonyos 1748-as esztendővel kezdődik, amikor Mária Terézia szabad királyi városi adománylevelére ráírja: ,,Nominetur Neoplanta'', azaz neveztessék Újvidéknek, hanem jóval korábban, a XII. században már meglevő mai Tekija helyén álló, fogadóként is szolgáló kápolnával, a középkori Péterváraddal, hogy aztán itt a közeli Karlócán köttessék meg 1699-ben a tizenhat évig tartó osztrák-török háború utáni békeszerződés...
    E kötet a szerbség szerepének talán a kelleténél is jelentősebb kidomborításával helyet ad a többi itt élő nemzetiség - a németek, magyarok, szlovákok, zsidók, örmények is a város őslakosai lévén - szellemi és gazdasági hozzájárulásának a város fejlesztéséhez. A magyarokra vonatkozó fejezeteket Ózer Ágnes történész foglalta össze, rámutatva, hogy már a mohácsi csata előtt számos magyar település volt itt, mint például Város Várad, Ó-Pétervárad, Mortályos, Baksafalva, Keménc stb., majd visszatelepülésük 1740-ben indul meg, amikor e vidéken túlsúlyban vannak a délről betelepült, még mindig a törökök elől menekülő szerb határvédő lakosok. Történészünk ezenkívül fejezetet szentel Szauter József várostervező munkásságának, a magyarok lakta Telep városrész kialakulásának, a XIX. század derekán létrejövő, később nagyüzemekké fejlődő gyáraknak, amilyenné az Albus fejlődött az egykori, 1871-ben létesült ,,Első Szappan Főző Társulat''-ból, vagy hogyan lett az egykori kirakodóvásárokból mára 88 éves rendezvény, Európa legnagyobb nemzetközi mezőgazdasági vására. A városfejlődést Ózer Ágnes azzal is érzékelteti, hogy fejezeteket szentel a város fiákerjeinek, omnibuszainak, villamosainak és autóbuszainak, ezek történeti vonatkozásainak.
    Az egyházzal kapcsolatos fejezeteket Szrikovits János katolikus és Botos Elemér református esperes írta meg, az Újvidéken (is) tevékenykedő írók, művészek munkásságát: Zilahy Lajosét, Baranyi Károlyét, Gál Lászlóét, Fehér Ferencét... pedig e sorok írója vázolta.
    Ezek a szócikkek, valamint olyan városképi esszék, mint amilyeneket Miloš Crnjanski, Veljko Petrović, Aleksandar Tišma, Pavle Ugrinov, Draško Ređep... ,,festettek'' Újvidékről, feledtetni tudják részben az olyan bosszantó történelmi tévedést is, mint például megszállásnak titulálni az 1914-18-as időszakot.
    Külön kellene szólni a kötet gazdag képanyagáról, a rengeteg korabeli rézkarctól kezdve a város életét bemutató fényképekig, a különböző korszakokban készült, Duna-parti, péterváradi fotókról, a tereket, parkokat, épületeket, eseményeket megörökítőkről, a személyek portréiról. Mert így a város képeskönyve is a kiadvány.
    Amíg ez a Kapitány László tervezte impozáns és pazar kiviteléhez képest nem is drága (ötezer dinárba kerülő) emlékkönyv a múltat idézi elénk, addig az Újvidéki Enciklopédia harminc kötete a mai eseményeket is elénk tárja, a ma is itt élő, a városhoz kötődő és tevékenykedő több ezer (!) tudós, egyetemi tanár, művész, közéleti személyiség, újságíró, sportoló... életrajzának közlésével, és vázolja a megannyi intézmény, egyesület, vallási felekezet, a különféle műhelyek munkáját. Valóban hatalmas munka, de, mint a szerkesztő Dušan Popov mondja, minden ilyen könyv már a megszületése pillanatában kissé elavult is. Ezért máris készül az enciklopédia pótkötete, amely a benne szereplő (és azóta bekerülésre érdemesült) személyek adatait fogja kiegészíteni.
    A Vajdasági Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének most záruló újvidéki tavaszi vásárán nem véletlenül éppen ez a sorozat nyerte el az év kiadói vállalkozásának járó nagydíjat.

BORDÁS Győző

Kultúránk egyik tűzhelyénél

A vendégek és a közönség - Szabó Attila felvétele

    A doroszlói Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesület hetvenkét éve áll a nyugat-bácskai település magyarságának a szolgálatában. Szombaton ünnepi szentmisével, az alapítók (Kocsis Imre, Bártol István, Babos János, Gellér Márton, Kocsis Lajos, Csernicsek Imre, Samu Imre, Dánielfi Pál, Kovács József, Szabó Boldizsár, Mókus Dezső) nevével ellátott emléktábla felavatásával és egy szívet-lelket egyaránt melengető ünnepi műsorral emlékeztek meg az egyesület megalakulásáról.
    Az egyesület épületének a falán elhelyezett emléktáblát Héhn Gizella, a Bácskai Civil Szervezetek Szövetségének elnök asszonya és Dudás Károly, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke leplezte le, majd a BÁCSZSZ, a Móricz Zsigmond MME, Baja város önkormányzata és az 1956-os magyar nemzetőrség bajai szervezete, valamint a bácskertesi József Attila MME képviselői elhelyezték a kegyelet virágait. A megszentelési szertartást ft. Verebélyi Árpád doroszlói plébános végezte, Brindza Beatrix pedig népdalokat adott elő. Az ünnepség aztán az egyesület tágas nagytermében folytatódott. A műsor háziasszonya, Lennert Tímea üdvözölte a jelenlévőket és a vendégeket: a Bácskai Civil Szervezetek Szövetségének és a VMMSZ-nek a küldöttségét, az alapítók leszármazottait, Horváth Ódry Mártát, Zombor város polgármester-helyettesét és Pletl Ilona tartományi képviselőt.
    A Hobby Band zenei kíséretében az elhunyt alapítókért tizenegy gyertyát gyújtottak, a tizenkettediket pedig mindazokért, akik szintén sokat tettek a doroszlói magyarság és az egyesület fennmaradásáért. A köszöntések sorát Gellér Magdolna, a doroszlói helyi közösség elnöke kezdte meg, és örömét fejezte ki, hogy létezik egy ilyen közösség, amely őrzi, ápolja, gyarapítja és nem hagyja veszni őseink hagyatékát.
    - Az összefogásnak és a közös munkának köszönhetően elődeink hatékonyan működő egyesületet hoztak létre, amely kultúránk és hagyományaink ápolását tűzte zászlajára, és értékeink fennmaradásáért küzd azóta is. A hosszú távra szóló tervezgetéstől sem riad vissza, ezt bizonyítja például a szomszédos ház megvásárlása, mely ötlet a tagság és a jó szándékú adakozók nélkül nem valósulhatott volna meg - mondta az elnöknő.
    Az emléktábla létrehozása legfőképp Héhn Gizella érdeme, ő nyújtotta ugyanis be a Nemzeti Civil Alapprogramhoz az ünnepség megszervezése iránti támogatási kérelmet.
    - Az emléktábla számomra az összefogásról és a felelősségről szól. Egészen mást jelent magyarnak lenni a határ túloldalán és mást jelent itt. Ha egy népet, nemzetet tönkre akarnak tenni, akkor először a kultúrájához nyúlnak. Ezt a veszélyt érezhették az alapítók, s az egyesület létrehozásával olyan közeget teremtettek, amelyben a magyar kultúrát szabadon ápolhatták. A doroszlói magyar egyesület alapítói elszakadva az anyaországtól, a világégés küszöbén fogták össze Doroszló magyarságát - mondta köszöntőjében Héhn Gizella.
    Dudás Károly, a VMMSZ elnöke a délvidéki magyarság tűzhelyének nevezte a Móricz Zsigmond MME-t.
    - E tűzhely nemcsak a doroszlóiakat, a nyugat-bácskaiakat melegíti, hanem az egész délvidéki magyarságot. Az egyesület az elmúlt hetven évben nyújtott teljesítménye elismeréseként kiérdemelte a VMMSZ plakettjét és oklevelét, az általuk szervezett programok és az itt született tehetségek pedig erősítik az egész magyarságot. Doroszló még egy szempontból kiemelt jelentőséggel bír. Hamarosan ünnepeljük ennek a közösségnek a felemelkedését, hiszen húsz évvel ezelőtt itt alakult meg a VMDK. Akkor volt a délvidéki magyarság leginkább együtt. Azóta a politika szétszaggatott bennünket, de a kultúránkat nem tudta szétszedni, a kultúránk egységes maradt. A másik jele együtt maradásunknak az a 130 000 aláírás, amellyel a délvidéki magyarok vállalták magyarságukat. Köszönöm az alapítóknak, hogy a tüzet meggyújtották, élesztgették, s ezáltal az egész délvidéki magyarságot és a nemzet egészét erősítették - mondta Dudás Károly, majd átadta Dékány Józsefnek, a Móricz Zsigmond MME elnökének a VMMSZ plakettjét és oklevelét.
    Kovács Endre helyi néprajzkutató az egyesület múltjáról készített alapos áttekintést, ebből adott ízelítőt a közönségnek. A tagságnak és a segítőkész embereknek köszönhetően az egyesület megvásárolta a szomszéd épületet és telket. Segítségükért a támogatók téglajegyeket vehettek át.
    Dékány József, az egyesület elnöke elmondta, hogy az Irom szakkört, három tánccsoportot, kórust és színjátszó csoportot tömörítő egyesület hamarosan egy színdarabot mutat be Lennert Tímea és Wilhelm József rendezésében, továbbá beszámolt arról is, hogy a vásárolt telken parkolót és nyári színpadot terveznek létesíteni. Az egyesületnek több határon túli és hazai meghívása is van, de kérdés, hogy anyagi lehetőségei hány helyre engedik majd eljutni.
    A színvonalas műsorban az egyesület szakcsoportjai és aktivistái léptek fel, az ünnepség pedig a bajai ĺszirózsa Népdalkör bemutatkozásával zárult.

TÓTH Tibor

Lazar Merković

    Felbecsülhetetlen értékű munkának tartom dr. Bori Imrének A jugoszláviai magyar irodalom rövid története című kötetét, Gerold László Jugoszláviai magyar irodalmi lexikonját (1918-2000) és Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzának mind a három kiadványát, s nagy kár, hogy eddig senki sem ,,vette leltárba'' azokat, akik műfordítói tevékenységükkel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a délszláv magyar írók művei az egész országban, a szlávok által lakott területeken, Belgrádban és másutt is népszerűvé, olvasottá és nagyra becsültté váljanak - Lazar Merković, a Bazsalikom-díjas író (1989-ben kapta meg a rangos elismerést) többnek ,,szellemi kaland"-nak tekintette a műfordítást. Mostanság visszavonult a közéletből, bár a közszerepléstől már hosszú ideje tartózkodik. Zárkózottsága, több évtizedes hallgatása köré mégis valóságos legendát szőtt az egyre szegényedő irodalmi világunk. Portréfilm nem készült róla, régen volt vendége irodalmi rendezvényeknek, ahogyan mondani szokás: a hírét sem halljuk. Televíziós beszélgetésre sem vállalkozik, ezért hát csak emlékezetből tekinthetjük át szerteágazó, nagyon hasznos és tartalmas munkásságát. De hát Lazar Merković mindig csak akkor szólalt meg, ha volt mondanivalója, munkához is csak akkor látott, amikor volt értelme...
    1960-ban találkoztam Lazarral először, amikor Szabadka lett számomra az ,,édes otthon'' a maga páratlan romantikájával, villamosával, szívélyes embereivel. Jó hangulatú beszélgetést lehetett Lazarral folytatni a színházról, az irodalmi élet hétköznapjairól, Dér Zoltánról, aki tíz ember szellemi munkáját végezte, és akkor még leült az asztalunkhoz - borozgatni - Petkovics Kálmán, Lévay Endre, Kolozsi Tibor... Lazar többször elszótlanodott, többször szenvedélyesen vitázott, de horvát létére mindig magyar nyelven, mintha felkészült volna az eszmecserére.
    1926-ban született, és több helyütt dolgozott. Díjazták munkásságáért itthon és Magyarországon. ,,Olyan, amilyen, amilyennek megmarad'' - mondta egy irodalmi esten Milovan Miković. Deák Ferenc ugyanazon az esten ezt közölte az egybegyűltekkel: ,,Lazar Merković értékes transzmissziók közvetítője volt mindig, tehetségét nem váltotta fel aprópénzre, s nem véletlen, hogy éppen ő fordította le szerb - vagy horvát - nyelvre az Áfonyák és a Légszomj című drámát. Tomislav Vojnić-Kiro segítségével mindkét drámát kijelölt időre fordította le, a Sterija Játékok megnyitójának napjára. Olyan ember volt, aki mindenkinek meg tudott bocsátani, és biztosra veszem, hogy ma sem büntetné meg az ellene vétkezőket.''
    Lazar Merković szegény/gazdag irodalmunknak több mint ötven (de meglehet, hogy hatvan) novellás- és tanulmánykötetével ismertette meg a közönséget. Köztük olyan klasszikusokéval, mint amilyen Ady Endre, Csáth Géza, Illyés Gyula, József Attila, Karinthy Frigyes, Katona József, Kosztolányi Dezső, Lukács György, Móra Ferenc, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Weöres Sándor... Nem maradtak ki a vajdasági magyar szerzők sem (Ács Károly, Bányai János, dr. Bori Imre, Brasnyó István, Debreczeni József, Domonkos István, Fehér Ferenc, Gál László, Gion Nándor, Herceg János, Majtényi Mihály, Németh István, Sinkó Ervin, B. Szabó György, Szirmai Károly, Tolnai Ottó) és további mintegy félszáz író meg költő műveinek hiteles fordítása került ki a tolla alól. Szülővárosának, Szabadkának két kiválóságát, Kosztolányi Dezsőt és Csáth Gézát kedvelte legjobban. Kosztolányi költészetét gimnazistakorában megszerette, nem is csoda, hiszen családi könyvtárukban több volt a magyar mű, mint a szerbhorvát nyelvű.
    ,,A háború után - mondta az 1986 végén megtartott könyvbemutatón - folytattam a tollkoptatást, és elkezdtem magyarból átültetni műveket. A legismertebb költők lefordított verseit meg is jelentették az akkori szerkesztők. Kosztolányi hallatlanul finom, artisztikus, intim hangú lírája azonban a nagy szenvedélyek és nagy jelszavak, az általános hurráoptimizmus idején senkinek sem kellett...''
    Munkásságát nagyra értékelték. Az Októberi Díj (1965), az Üzenet-díj (1988) és a Bodrogvári-díj (1988) után megkapta - tizennyolcadikként - a Bazsalikom Díjat, és végre az újságban is olvashatunk szép és küzdelmes életpályájáról. Évtizedekig volt újságíró, a Hrvatska riječnél kezdte a pályáját, majd a Slobodna Vojvodinában, a Belgrádi Rádióban, a Rad szakszervezeti újságnál, a Radio Jugoslavijában, az újvidéki Dnevnikben, a Subotičke novinéban, a Szabadkai Rádióban folytatta. Évekig volt a Rukovet szerkesztője, több fiatalt felkarolt, népszerűsített. Szerkesztette az Osvitot is, és mindig mindenütt a magyar szerzőket is bemutatta. Munkái: Put dug pet života (regény, 1957/58), Između dva pola (versek, 1957), U ime pravde (regény, 2008) Szabadka díszpolgára akadályokkal szaggatott, holttereken át futó pályán dolgozott. Tiszta lélekkel, tiszta szívvel harcolt a megszólalás jogáért, s amikor megszólalt, mindig a legnagyobb tisztelettel, a legbecsületesebb ember hangján szólalt meg, és sohasem gondolkozott nemzeti kategóriákban...