Ditirambus a nőkhöz

    Ürügy csak ez a nőnap, semmi más: hogy legalább ilyenkor szóljunk Róluk, emlékezzünk Rájuk. Ha jócskán megkésve is, aranykeretbe vagy legalább diófa keretbe helyezzük a fényképüket. Az életüket. Istenem, mire mentünk volna, mire mennénk nélkülük.
    Lám, Illyés Gyulától is a legtöbbször a nagy magyarságverseket idézzük, holott a legszebb sorokat a nőkről írta:
    
     nem a havasok, a jeges meredélyek,
     hanem a kézimunkázó vetések,
     a vasárnap is orsópörgetők,
     hanem a csecsemő lebegtetések,
     hanem a csermelyek, a csevegők,
     nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!
     Hanem a megfordított vánkos.
     (Ditirambus a nőkhöz)
    
    Vagy Csoóri Sándor: a világhíres esszék, a lúdbőröztető nagy versek mögül, valahonnan a pálya legelejéről előjön a legcsodálatosabb költemény, az Anyám fekete rózsa:
    
     Anyámnak fáj a feje,
     anyámnak fáj a semmi,
     anyám fekete rózsa,
     nem tud kiszínesedni.
     Egy éjjel földre roskad,
     megtört lesz majd, kicsi -
     Bejön egy madár érte
     s csőrében elviszi.
    
    De hát idesorakozhatnánk melléjük a többi nagyot is: Petőfit, Adyt, József Attilát, Radnótit, Füst Milánt, Pilinszkyt, Sütő Andrást vagy a déli végeken alkotókat: Fehér Ferencet, Ács Károlyt, Bogdán Józsefet...
    Az ő könyveikkel bástyázom körül most magam, fogódzókat, megváltó sorokat keresve bennük. Meg a magam könyveiben is: a Szakadóban, a Királytemetésben. Hiszen sokat írtam nagyasszonyainkról, akik elsősorban lélekben és eltökéltségben voltak nagyok, a családjukat - akkor még nagycsaládot! - összetartó-megőrző vállalásukban, termetre a legtöbben aprók és törékenyek, akiket - akár a Csoóri-versben - egy madár is el tudott volna vinni.
    El is vitte őket a csúnya fekete madár, egytől egyig.
    El a gádorlakó Major Kati nénit, egyik legelső riportalanyomat, aki azóta már réges-rég egyenrangú és egyenjogú temetőlakó a fiával, Major Mihály bátyámmal együtt, elvitte a Temes kanyarulatától a bukovinai székely öregasszonyt, akiben egészen halála pillanatáig visszajártak mostoha gyermekkorának üvöltő farkasai; néhány nappal századik születésnapja előtt elvitte Kis Kovács Ágnest is, akit nem sokkal az esküvője után kóbor betyárok raboltak el az ura mellől, s aki aztán még hosszú élete utolsó órájában is a soha meg nem látogatott Harkányfürdőről álmodozott; de réges-rég elvitte a csúnya fekete madár a század szépséges nővérét, a szabadkai Szabó Máriát is, aki 1916. október havában Nagymagyarország szépségversenyén a második helyen végzett, s aki megöregedvén félve ment ki az utcára, nehogy észrevegyék a rajta esett változást azok a délceg fiatalemberek, akik a századelőn ott zsongtak körülötte az ezüsttükrös kávéházban...
    Rég elvitte a madár kedvenc nagynénémet, a Csantavérről Gunarasra férjhez ment Tormási, született Kovács Marcellát - Márcel nenát - ,egy lélekben is, termetre is igazi nagyasszonyt, akiről sohasem írtam, de aki kitörölhetetlenül itt van az emlékezetemben, a leányával, Berec, született Tormási Máriával - Mári nenával - együtt, akit a madár már szintén odaátra költöztetett; elvitte a madár mindkét nagyanyámat, minden nagynénémet, szegény anyámat és anyósomat is... Odaátról figyelhetnek most: mi történhetett, hogy alig látszom ki a könyvtornyok közül.
    Az ő szép emléküket, nagyszerű helytállásukat próbálja aranykeretbe vagy legalább diófa keretbe foglalni ez a tétova ditirambus, ez az alkalmi írás.
    Meg azok arcképét, törődését, szeretetét, türelmét, akik itt vannak mellettem, körülöttem, elviselnek, tarják bennem a lelket, értelmet adnak az életemnek.
    Hess, madár!

DUDÁS Károly