Jövevények

    Talán soha ilyen szerény, csendes, ''befelé forduló” karácsonyom nem volt, mint az idén - nem számítva természetesen az utcai petárdadurrogtatást (komolyan melegítettek, edzettek szilveszterre a suhancok) meg a furcsa, szeszélyes időjárást. Igaz, hogy Luca napjára ,,pelyhedzett'' egy kicsit a hó (kiskorában fiam így nevezte a hószállingózást), s már örömtől repesett a szívem, hogy tiszta, fehér lepel takarja majd be a tájat, de a fehér karácsony helyett latyakos, sáros ünnepünk lett. A falura boruló estet vészjósló villámok szaggatták darabokra, olyan volt, mintha tüzet okádó sárkányok vették volna ostrom alá a települést.
    Két mennydörgés között lepett meg a párom: ,,Gyere, vendégünk van!'' Ijedten ugrottam ki az előszobába csuromvizes, megkésett látogatókra számítva, de torkomon akadt a szó. A karjában egy gyönyörűen fejlett, fiatal, hamvasszürke, cirmos kandúrt simogatott, aki vakító smaragdzöld szemével rögtön magába bolondított. Igazi Whiskas-reklám-cica! Soha ilyen jelenség még nem járt az udvarunkban. Csak ámultam-bámultam, ő meg teljes lazasággal leugrott, körbeszaglászott, s mint aki máris otthon érzi magát, teljes bevetéssel dorombolt, domborított, hempergett, hízelgett. A pulik előtt is úgy vonult el, zászlóként fenntartott farkával, magabiztosan és peckesen, mintha Dumas három testőre közül bújt volna az egyik ilyen maskarába. Szóval rögvest befészkelte magát - nemcsak a szívembe, hanem a szénapadlásra is. Azóta minden reggel kötelezően jelentkezik a konyhaajtóban, s ha megkapta a maga babusgatásadagját és reggelijét, elindul udvari körsétájára. Amióta nálunk van, más bakmacska a kertünk környékére se merészkedik.
    Mindennap, mikor meglátom, az a furcsa érzés kerít hatalmába, mintha már örök idők óta ismerném. Mintha nem is állat volna - hanem egy ,,visszatért lélek''. S noha minden kóbor jószágot szívesen befogadunk, ápolunk és gondozunk, ő korántsem egy ilyen kitagadott, ágrólszakadt teremtmény. Királyi méltósága, fenséges megjelenése beragyogja az udvart, és ha ránézek, nem lehet nem örülni neki.
    És igen, az is eszembe jut, amikor simogatom: ha ismeretlen jövevényként - emberként kopogott volna be a zuhogó karácsonyi esőben szállást kérni éjszakára, vajon ugyanilyen békés szívvel nyitottam volna neki ajtót és adtam volna neki enni, inni? Párnát a feje alá, meleg takarót megfáradt testére?
    Nos, egy hétre rá, a szilveszter is ádáz viharban részesített bennünket. Fenyegetőn, vészjóslón morajlott az ég, mintha valóban a maják által megjósolt világvége apokaliptikus órái kezdődtek volna el. Mintha az emberi lelkekben dúló káoszra mutatott volna rá a mennyből dörgő isteni intelem. Csatakos, lucskos, barátságtalan új esztendőre virradtunk reggel, kedvem sem volt kibújni az ágyból, a piszkosszürke pirkadat fénye elől a paplan alá rejtettem fejem. Talán kilenc-tíz óra is lehetett, amikor párom buzgó ki-be járkálására csattantam fel. ,,Mi történt?!'' - ijedtem fel. ,,Megvan az első kiskutya, de a betonra pottyantotta az anyja, már hideg. Megpróbálom felmelegíteni a hajszárítóval.'' Pizsamában rohantam ki a ,,szülőszobá”-ba. Addigra már nyöszörgött a második és a harmadik kis fekete bolyhocska is. Lehajoltam hozzá, és amikor a szuka megnyalta a kézfejem, csillogó, lázas szeméből ezt olvastam ki: ,,Megsimogatnád a pocakom, mint azelőtt?'' Bátran, erejét összpontosítva vajúdott és szült - még két kölyköt. Addigra már az első is felmelegedett, visszakapta erejét, és buzgón bökdöste anyja dagadó cicijét. Megható volt látni, hogy ösztönös szeretetével Kócos hogyan, milyen fürgén, gondosan végzi a dolgát: takarít, mosdat, szoptat, melegít... És a pihegő lelkek látványa - párája -, a picik szuszogása, nyafogása micsoda reményteljes ragyogást adott a szürke reggelnek!
    Gondolatban minden újszülöttnek, a föld minden aznap útjára induló ,,csírájá”-nak boldog életet kívántam!

KREKITY Olga