Minden percért kár

    Október vége, november eleje a halottaké. Ekkor, szinte varázsütésre, megtelik élőkkel a holtak kertje, virágba borulnak a keresztek. Apró, égő mécsesek és gyertyák mutatják az emlékezők útját. Különös ez a november: élő lélek találkozik a holttal, fájó sebek szakadnak fel a múlttal. Mintha emlékek aknamezőjén járnék, ki komolyan veszi, ki nem; ki saját életét siratja, ki a holtat, ki a múltat... Virágokkal telik meg ilyenkor a temető, talán egy megkésett rekviem is ez minden évben: az elmulasztott órákat, perceket már senki és semmi sem hozza vissza. Aki látott már közvetlenül embert meghalni, az tudja, érti, hogy miről beszélek. Különös ez a kultúra - azt mondja, el kell engedni a halottakat, s mi mégis épp az ellenkezőjét tesszük, vagy talán mégsem?, embere válogatja; kemény dió ez, talán sosem fogunk tudni elszámolni a múlttal, a rosszal és a gonosszal; a saját hibáinkkal, az elmulasztott alkalmakkal, türelmetlenségünkkel, nem odafigyelésünkkel - a halottainkkal. S lám, mégis felejtünk, mégis engedünk: egy-egy embert szinte kivétel nélkül csak közeli hozzátartozói siratnak, s már rövid távon is az élet felülír minden szabályt: élni kell, s nem a múltba révedni... Évközben pedig a temetők csendesek, virág csak itt-ott van, amíg sírba nem száll porladni annak hozója is, hogy aztán néha-néha egy ideig az ő emlékére nyíljék esetleg egy rózsa. Csendes a Bajai úti temetői is, a szabadkai holtak városa, talán ilyenkor a legcsendesebb - a koratéli esti fagyban, mikor még a kutyák sem ugatnak, mikor nem jár már ott senki, hogy a messzi idegenből jött vándornak elmondhassa, hol is nyugszik Csáth Géza.
    Vajon mi élők figyelünk-e egymásra? Azon túlmenően, hogy mindennapi - végtére is emberi gyarlóságunkkal - elfoglalva csak a saját hasznunkat keressük, mindenben eszeveszettül a magunk előnyét lessük mindenkin és mindenen átgázolva ebben a felfordult, felgyorsult, a technikai fejlődéstől elárult és elhagyatott világban? Figyelünk-e a másikra és elsősorban önmagunkra most, amikor még nem késő, amikor még van idő, építünk-e együtt, közösen egy elfogadható, emberileg meg- és átélhető szebb és jobb jelenlétet, emberséget? Az állandó körforgásban és rohanásban jut-e idő önmagunkra, a környezetünkre, ismerjük-e egyáltalán saját magunkat, valódi énünket, célunkat, álmainkat? Nem kellene néha egy kicsit lassítani, üresjáratba kapcsolni, máshogy látni és hallani, más szemmel nézni a világot, mindenféle beidegződés, előítélet nélkül, akárcsak egy napra, egy röpke órára? Tartok tőle, hogy a legtöbbször megnyugvásunkat mi is csak otthon, a tömegből kiszakítva, négy fal között, egyedül, végső kétségbeesésünkben keressük, de végül aztán azt soha meg nem találjuk. Ha őszinték akarunk lenni, azért, mert legtöbbször sosem a kérdésre magára, hanem csak valaminek a hiányára koncentrálunk. És mindig többet és többet akarunk, de hogy végül is mit, azt legtöbbször mi magunk sem tudjuk. Illúzióink rabságában tárgyakban és embertársainkban mint eldobható használati rongyokban definiáljuk biztonságunkat, szeretetünket és boldogságunkat. De vajon valóban ezt akarjuk, valóban elérhetjük, megkaphatjuk, megtarthatjuk? Ez talán az ember sorsa, átka: sosem lesz képes felülkerekedni önmagán.
    Mexikóban és Dél-Amerikában ilyenkor ünnepelni mennek este a temetőkbe: fáklyákkal és üveg jóféle borral. Ott az élő lélek talán valóban találkozik a holttal; máshogy élik meg a tért és az időt, a jelent és a múltat. Szinte látni a sokadalmat, itt van előttem, s mily furcsa: elnézve a hömpölygő tömeget, mintha ismernék a lét titkát, mintha ismeretlenül is átélnék a bús, kesergő oly szép régi magyar nótát, mintha ők még tudnák, hogy az élet úgy is tovaszáll, a sír magába zár. Szeressük egymást, gyerekek, hisz minden percért kár.

DÉVAVÁRI Zoltán