Égő mécses egy angyalért

    Gyökereket és szárnyakat. Ez lett volna a címe tanévköszöntő írásomnak. Melyet (mint annyiszor) az utolsó pillanatra, vasárnap estére hagytam. Goethe szerint ugyanis a szülők akkor tesznek legtöbbet a gyerekükért, gyerekeikért, ha gyökereket és szárnyakat adnak. És az iskola is akkor teheti a legtöbbet. Szép gondolat. Méltó az új iskolaév köszöntésére. Gyökereket, hogy ismerjék a múltat, a közösségük és a családjuk történetét. Az őseik tetteit, küzdelmeit. S megmaradjon gyermeki érdeklődésük a múlt igaz meséi iránt. És szárnyakat. Hogy felfedezzék az életet, és benne a saját helyüket. Szárnyakat a legmerészebb terveikhez, a boldoguláshoz és a boldog élethez... Üzenetnek szántam: a tanítóknak, tanároknak. A diákoknak és a szüleiknek. Útravalóul mindazoknak a családoknak, melyek már hetek óta izgalommal, fokozódó lázzal várják a nagy napot: iskolába indul, elsős lesz a gyerek. Ismerem ezt a lázat. Persze, nagyon régen volt az, amikor először léptük át az iskola kapuját a kisfiammal. Mégis ,,képben voltam'' ezen a nyárutón. Átragadt rám valami ebből a bizsergésből, hiszen a legkedveltebb kolléganőm szinte naponta beszámolt a nagy készülődés újabb mozzanatairól. Képben? Valahányszor, ha kislánya óvodai csoportjáról készült fotót mutatott, újra meg kellett állapítanom: ,,Nem azért, mert a mi lányunk, de tényleg ő a legszebb''. Most, az első iskolatáska kiválasztása előtt okkal-joggal voltam büszke arra, hogy iskolás lesz a mi lányunk.
    Vasárnap délelőtt csörgött a telefon. Szerkesztőségi számról. Nem jó, nagyon rossz jel. Mert a hétnaposok hétvégén halnak meg. ,,Először is: ülj le...'' mondta a kollégám a vonal túlsó végéről. Már forgott velem a világ, már csak szófoszlányokat értettem: a nyaralásról haza felé tartva közlekedési baleset történt velük, valaki hátulról beleszaladt a kocsijukba..., az eszéki kórházban..., a kicsi lány meghalt...
    Vasárnap este van. Hosszú-hosszú órák óta ég a mécses. Mellette a jegyzetfüzet üvöltően fehér üres lapja. Írni kellene. Írni valamit akkor is, ha szorít a mellkas, dübörögnek a felkarban az erek, s látni se lát az ember a sírástól. De erre nincsenek szavak. Képtelen vagyok leírni a nevét. Úgy érzem, ha leírom, attól lesz végérvényesen és visszavonhatatlanul igaz. Pedig a B92 tévéhíradója is órákkal ezelőtt bemondta: az eszéki-baranyai körzeti rendőrség közleménye szerint... ,,a szabadkai férfi és 36 éves felesége súlyos sérüléseket szenvedtek, hétéves kislányuk az eszéki kórházban belehalt sérüléseibe''...
    A mi lányunk. Ez az ártatlan, szőke kis angyal. Aki az égvilágon nem ártott senkinek. Összetörtünk, cserepeinkre hullottunk valamennyien, akik ismertük. És elképzelni sem tudjuk, mit mondhatnánk majd vigasztalásul a szüleinek, a nagyszüleinek. Nincs nagyobb tragédia annál, ha az embernek a gyerekét, az unokáját kell eltemetnie. Téboly. Nincsenek szavak. A tudatalattim is tiltakozik: belső mozifilmet perget. A tavaly szeptemberi tengerparti nyaralás kockáit. A kicsi lányról, ahogy egyre mélyebbre merészkedik a vízbe. Ahogy kavicsokat gyűjtöget. Ahogy fagylaltozunk. Ahogy az esti tábori bulin a kör közepén táncol Líviával. Ahogy almalevet iszik a komphajó padján, a szikrázó napsütésben. Ahogy hazafelé jövet a buszban iskolásat játszik a magyarkanizsai házaspárral (akiket úgy elbűvölt, elvarázsolt, ahogy mindenkit). És nevet, nevet, nevet.
    Gyökereket és szárnyakat adni a gyereknek. Erről akartam írni az idei tanévnyitóra. Isten! Angyalszárnyról nem volt szó! Miért őt? Miért éppen az ő szüleitől? Akik úgy élték a hétköznapjaikat, hogy minden kincsük a gyerekük. Miért az ő tragédiájukon át akarod üzenni az embereknek, hogy minden egyes nap, minden óra, minden perc fontos. Figyeljünk egymásra. Kapaszkodjunk egymásba. Mert bármikor megeshet. Hogy ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél.

Orosz ibolya