Kicsöngetnek

    Pár nap még, s újra kicsöngetnek az iskolában. Elmúlt egy újabb év, s keserédes szájízzel állapítjuk meg magunkban a hónapok, az évek, az élet múlását. Kicsöngetnek, s a diákok két hónapra ismét elhagyják az iskolaépületet; elhalkul a zsivaj, a morajlás, elhalkul a gyermeki szó, a kacagás. Visszavonul az éltető közösségi energia, mely nap nap után feltölt tanárt s diákot egyaránt. Kérdések sokasága fogalmazódik meg ilyenkor a pedagógusban, a hiányon és a szomorúságon túlmenően - mert édes gyermekei neki a diákok mind; az ő sikerük és örömük a tanár sikere és öröme is, amiként a kudarcuk, a nem tudásuk, csalódásuk és bánatuk is az ő kudarca és fájdalma - ott van a kétség, az aggodalom is. Az iskola ebben a gonosz, mostoha, öntelt, önző és nihilista világban azért valahol mégiscsak egy menedékhely, egy sziget, ahol jó lenni, ahol jó megbújni, ahol jó elszökni a kinti világ szürkesége elől, ahol jó együtt lenni, látni és átélni a színek sokaságát, néhány órát közösen eltölteni, s feltöltődni. Ebben a más világban, egy különös és furcsa világban, ahol a maga teljes tisztaságában és mélységében mutatkozik meg az élet.
    Mi lesz a gyerekekkel, mi lesz azokkal, akik most lépnek ki a nagybetűs Életbe? Megállják-e a helyüket, sikerrel tudják-e majd venni az eléjük tornyosuló akadályokat, mennyire lesz számukra fájdalmas a felnőttek világába való betoppanás? Kérdések, melyek minduntalan benne vannak az aggódó tanár tekintetében diákjai láttán, s a tanár a lelke mélyén tudja, hogy kérdései legtöbbjére aligha kapja meg valaha is a választ. Újabb és újabb kérdések merülnek fel, nem lehet őket elhessegetni - a gondolat ereje erősebb az akaratnál: mi lesz azokkal, akik ugyan még nem teljesítették a feladatukat, az élet azonban más vidékre, idegenbe veti őket? Viszontlátják-e egymást valaha is, visszatérnek-e még ők az elárvult szülőföldre? És a többiek, akik maradnak? Hogyan emlékeznek majd az alma materre tíz, húsz vagy ötven év múlva? Vajon mi marad meg bennük mindabból, amit a tanár az életről nekik megvallott?
    Kétségek járják át a tanár lelkét, mert mindaz, amiben hisz, amit az életről és az élet dolgairól gondol, azt ott látja beteljesülni a gyermeki létben; az órákon, ahol tanár és diák valahol, ott legbelül, érzik és értik egymást. A tanári lét ilyen: nemcsak az oktatásról szól, nemcsak arról, hogy át kell adni a tárgyi tudást, sőt megkockáztatom: ez a második helyen áll, nem az elsőn. Mert nincs annál szebb, szavakkal ki nem fejezhető, felemelő érzés, mint amikor a termet a figyelem csendje járja át, amikor húsz vagy harminc lélek ösztönösen, egyként érti és éli meg az emberi lét lényegét, a lét egy-egy titkát, amikor nincsen felesleges szó, amikor mindannyian átélik és átérzik a pillanat fontosságát, megismételhetetlenségét, a kinyilatkoztatás mély igazságtartalmát - a legtöbbet, amit az élet adhat. Talán ez az, amit a külső szemlélő nem érthet s nem élhet meg sohasem. Ahol az együtt eltöltött hónapok és évek nemcsak tanítanak, hanem elsősorban nevelnek; türelemre, emberségre, egymás iránti tiszteletre, szeretetre, megbecsülésre. Tanárt és diákot egyaránt. Egymástól tanulni - s ezt a felnőttek sokszor elfelejtik, pedig van mit tanulni a mai tizenévesektől, sokkal több van, semmint gondolnánk! - az életről, mindabból, ami körbevesz minket, ami utódainknak belőlünk megmarad.
    Kicsöngetnek, s ilyenkor, az utolsó percekben a termeket csendben, még egyszer s utoljára átjárja a Holt költők társasága. Szavak nélkül is mindenki tudja már: csak ez az egy fontos, legyetek jók most, ha tudtok, a többi nem számít.

DÉVAVÁRI Zoltán