Boldogságot adni

    Szabadka főterén óvodások váltják egymást a pódiumon. A gyermekszínházak fesztiválja idején naponta táncolnak, énekelnek a kicsik: mindig másik óvodából érkeznek a népviseletbe, egyforma színes ruhába vagy éppen katicabogárnak, virágnak öltözött gyerekek. Édesek, aranyosak, ennivalók. Elnéztem őket a minap, s arra gondoltam: itt, a városháza előtti aszfalton rajzolt a gyermeknapi rendezvényen az én óvodás fiam is. Kicsin, szőkén, parázsló szemekkel. Istenem, mintha tegnap lett volna! Hihetetlen milyen gyorsan felnőtt, felnőnek. Tudom, de fel nem foghatom: már harmincöt éves. Nem kérdezgetem, nem sürgetem, tavaly aztán végre magától ígérte: nyugodjak meg, unokám is lesz. Nemsokára. Csak még egy kicsit várjak. ,,Ezt a keveset már fél lábon is kibírod'' -- írta viccesen. Hát most várok. Bele-belenézek egy-egy babakocsiba. Megfordulok a fiatal apuka után, aki a nyakában viszi göndör hajú szőke kisfiát. Nézem, ahogy a sétálóutcában egy kicsi lány szó szerint repül a nagymamája felé. Ahogy fehér vászongatyás, kalapos apró legénykék igyekeznek föl a pódiumra táncolni.
    Igen, mintha tegnap lett volna. Hányszor, és hányan vagyunk így. Hogy összeszorul a szívünk, mennyire gyorsan felnőttek, milyen kíméletlenül gyorsan rohan az idő. S csak utólag visszagondolva fáj igazán: mennyivel több időt tölthettünk volna együtt, míg kicsi volt, kicsik voltak. Mennyi óra, mennyi perc, mennyi pillanat veszett oda, tűnt el örökre. Mert dolgozni kellett, futkosni, építkezni, ügyeket intézni hivatalokban, stresszeket megélni, rohanni tévéhíradót nézni, mert mi itt folyamatosan ,,történelmi'' időket éltünk... Hogy a végeláthatatlan ilyen és olyan ,,világmegváltó'' ülésezésekről ne is beszéljünk. Utólag az önigazgatásra elrabolt órák, a maratoni ülések drága percei fájnak a legjobban, mert miért, és mi végre is?! És nincs, aki visszaadja azt, amit elvett: a tengernyi időt. Amit a gyerekeddel, a gyerekeiddel, a családoddal, a szüleiddel tölthettél volna. Nem ragadtál meg minden adandó percet, hogy addig legyél az anyád mellett, amíg él. S addig játssz, kirándulj, beszélgess, főzőcskézz és kertészkedj együtt a gyerekeddel, amíg még kicsi. S kevés vigasz, hogy tudod: embernek lenni eleve nehéz. Jó szülőnek, anyának lenni még nehezebb. Anyák napja után és a gyermeknap előtt Müller Péter, a Boldog lelkek táncának írója jut eszembe, aki meglett férfiként is sokat ír az anyjáról. Az ő édesanyja volt az, aki elárulta a receptjét: sokkal fontosabbnak tartotta azt, hogy boldogságot adjon a fiának, mint szeretetet. ,,Anyám azt mondta, hogy a legtöbb nő -- akiből hiányzik az asszonyi bölcsesség -- nem hajlandó tudomásul venni, hogy az ember itt milyen esendő, és szeretetből, vagyis szüntelen aggodalomból és féltésből, megpróbál ott is segíteni a gyermekén, ahol még az Isten sem tud.'' A szeretettől, magyarázza, egy anya aggodalmas lesz. Örökké fél, félt és szorong. A gyerek érzi, hogy valami riadt diszharmónia sugárzik az anyjából. Néha rémület. Mintha örökké el akarná őt kapni, zuhanás közben. Félti -- mert szereti. De az az igazság, hogy ,,nem tud egy gyerek olyan szerencsésen és jól élni, hogy az anyja ne aggódjon miatta, s ha a mama szemében megjelenik a pánik -- az érzékeny gyerek önmagát okolja emiatt''...
    Igen ez az, amit a legtöbb nő megélt, megél, csak a nevét nem tudta: riadt diszharmónia. Ha a női bölcsesség hiányzik egy fiatal anyából. S ez, sajnos, nem az a portéka, amit meg lehetne venni. Müller Péter szerint a boldogság, a derűs önbizalom a nő benső világában él. ,,Napsütéses lelke van, függetlenül attól, hogy megy a sora... A Nap süt benne -- a felhők mögött is... Ez a legnagyobb ajándék: ha látja a gyerek, hogy jó természetű anyja van... S amit egy anya átadhat egyáltalán -- nem szavakkal, hanem lényének sugárzásával --, az a derűs önbizalom. Érezze a gyereke, hogy boldog ember az anyja.'' Könnyű ezt mondani. Tanácsolni is könnyebb, mint az idézett sorok betűit betartani. De megéri megszívlelni. Megpróbálni. Igyekezni nem elfelejteni, mennyire fontos derűs önbizalmat adni a gyereknek a hétköznapoknak nevezett időben -- hiszen olyan gyorsan, olyan hihetetlenül gyorsan felnőnek. És nincs ráadás, nincs hosszabbítás, az idő kerekét nem tudjuk visszaforgatni.
    Ha visszaforgathatnám, annyi mindent én is másként csinálnék. Nem hagynám homokszemekként csak úgy kifolyni ujjaim közül a perceket. De nem tehetem. Csak reménykedem. Abban reménykedem, hogy a gyerekét féltő, folyton aggódó anyából olyan nagymama válik belőlem, aki immár birtokában van a női bölcsességnek. Aki önfeledten tud majd örüli, játszani, és tömény boldogságot adni az unokájának. Azt kívánom hát minden szülőnek és nagyszülőnek, hogy ne csak a gyermeknapon, de az év minden egyes napján lehetőleg süssön -- hét ágra süssön -- az a Nap a lelkükben.

OROSZ Ibolya