Tavaszodik a Délvidéken

    
     Az Úristen minket nagyon szeret,
     Minket mindennap látogat.
     Nehéz, kegyetlen-nehéz a lába
     S egy-két magyar szív néha megszakad.
     (József Attila: Istenjárás)
    
    A magyar költészet napja után vagyunk, húsvét közeleg. Mire ezek a sorok megjelennek, már el is múlt szép csendben. Szinte észrevétlen. Nem úgy, mint egykoron, amikor a szülői ház portáján tele voltunk a fészekkeresés, a feltámadásvárás remegő izgalmával. Amikor kipirult arccal készülődtünk a locsolkodásra - kiskabátom hajtókáján behunyt szemmel még látom a rozmaringágat, orromban még itt a jázminillat. Kérgesedő szívem falán viszont már József Attila sorai kopognak: Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,/ Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
    A trianoni tragédia után keletkezett a vers (lám, már megint Trianon, pedig hol van még június 4-e!), benne sajog a költő minden fájdalma, reményvesztettsége. Korábbi köteteiből az ügyeletes felvigyázók rendre kihagyták - közöttünk is szép számban vannak, akik most is kihagynák: nem elég józsefattilás, nem elég modern, pláne nem elég avantgárd, nem elég baloldali, ráadásul még magyarkodó is. Pfuj! Mi pedig elégedetten nyugtázzuk, hogy nemcsak Reményik Sándornak, Wass Albertnek - a nagy ,,elcsatoltak”-nak fájt Trianon, s nemcsak minekünk, késői utódoknak, bizony fájt a csonkaországban rekedt József Attilának is.
    2009-et írunk, s tavaszodik az elcsatolt Délvidéken. Örvendezni kéne a ragyogó áprilisi napsütésnek, a színpompás virágzásnak, az újjáéledésnek - a feltámadásnak -, szívderítő vidám történeteket írni, a kedves Olvasónak, olyanokat, amelyek erőt öntenek az elcsüggedőkbe, mi pedig éppen most indítottunk riportsorozatot kiüresedő falvainkról, az eladásra kínált házakról, ahol a szülőház, a meleg családi fészek mellett az élet is nagydobra kerül - dédapáink, nagyanyáink, anyánk és apánk küzdelmes élete; oldalakon keresztül számolunk be a vidékünkön újból elharapózó magyarverésekről és egyéb megaláztatásainkról, nagy múltú Heti körkérdésünkben pedig azt tudakoljuk riportalanyainktól, hogy a miénk-e még a föld, amelyen élünk, amelyen dédapáink, nagyanyáink éltek, vagy már rég kihúzták lábunk alól a jövevények. Adysan szólva: szívünkbe alaposan befészkelte magát a feltámadás szomorúsága.
    Aztán a címoldali fotográfiára nézek, s megmagyarázhatatlan módon föléled bennem a reménykedés. Az omladékos ház előtt nárciszerdő. Lám, még a virág is, az érzékeny nárcisz is előbújt a romokon: megmaradt, kapaszkodik. Hát még a tarack. Az akác, a bodza...
    A múlt ködéből váratlanul elém lép apám, élesen és tisztán látom ebben a szikrázó tavaszi napsütésben. Naphosszat a csantavéri határt járjuk, bodzát szedünk pálinkának. S amíg ő derűs képpel a dűlőutakról meg a határban zöldellő fák és bokrok természetéről beszél, lassan megfogalmazódik bennem, hogy ennek a vidéknek talán nem is az akác a fája, de a bodza. Mert még néhány évtized, és az akácosokat sikerül teljesen kiiktatni ebből a tájból: irtják az útkarbantartók, a határrendezők, a közművesítők, a közönséges akác helyére fenyőt és ostorfát telepítenek; a lerombolt tanyák, a fölszántott utak mindegyike magával rántja a saját akácfáit, ritkítják a fagyoskodók, pusztítja a kiszáradás - kiszáradt fa helyére senki nem bolond akácot ültetni -, a bodza pedig olyan, mint a tarack, amit hiába kapálnak ki és dobnak félre, ha földet ér, rögtön gyökeret ereszt, és kapaszkodni kezd, bármennyire cserepes is a föld; egyik évben kiirtják az útkarbantartók, becsapja őket: parányi magvai madarak csőrében, madarak bélrendszerében ott lebegnek a táj fölött, a kedvező alkalomra várnak, hogy lehulljanak és kicsírázzanak, s a következő évben már olyan helyeken is megjelenik a bodzabokor, ahol az előző esztendőben még nyoma sem volt. Túléli a tanyákat - sírvirágként megjelenik sárgaföld-dombos helyeiken -, túléli az útkarbantartókat, üreges ágaiból bodzfapuskát és furulyát csinálhatnának maguknak az unokák, ha akkorra nem felejtenék el végérvényesen, mit jelent ez a szó: bodzfapuska, és mit jelent ez: furulya.
    Mondom: tavaszodik a Délvidéken.

DUDÁS Károly