Egy ágyás tulipán

    A kapuból csak a dús, harsányzöld sáv látszik. De az illat jelzi: már virágzik a jácint. Igen, húsvétra a tulipánok is kinyílnak. Ez a virágágyás az örökségem, a jussom. Itt, a kelebiai erdő alatt, házikónk teraszánál. Tavaly tavasszal ugyanezek a gumók még a városban, az anyám kertjében bontottak virágot. Júniusban aztán mind fölszedte őket. Nem értettem, miért. De már nem vitatkoztam. Csak néztem, ahogy a cseréptálból a gondosan szárított hagymákat becsomagolja. Elégedetten emelgette a tasakot: ,,Lehet vagy egy kiló.'' Augusztus végén is mosolygott, amikor előadtam: majd fél napom ment rá arra, hogy a virágágyást előkészítsem és a sok jácintot, tulipánt elduggassam. Másnap, a kánikulában már nem találta helyét. Se ülni, se állni, se feküdni nem tudott. A tekintetével próbált belém kapaszkodni: ,,Nagyon fáj a lábam, hogy csinálom meg így a karácsonyfát?'' Nyugtatni próbáltam, majd én feldíszítem azt a fenyőt, ha eljön az ideje. De a karácsonyt már nem élte meg. Október derekán temettük.
    Addig? Nap nap után tehetetlenül néztem, ahogy járja a mezsgyét. Élet és halál között. Egyszer itt, a mában, a valóságban. Aztán a múltban. Máskor meg a csak az ő képzeletében élő párhuzamos világban. Megesett, hogy nem tudhattam, éppen hol jár: napokig nem tudott beszélni, hang nem jött ki a torkán. Aztán nyolcvanéves törékeny madártestéből egy nyolcéves kislány kezdett el pöntyögni: dacos volt, feleselő, aki pörölt az egész világgal. ,,Kérdezed, mi bajom? Hát az, hogy mi lesz most énvelem. Elmentem a borbélyhoz, hogy vegyen föl szolgálni. Majd takarítok, mosok rá, és megmondtam, hogy tojást is tudok már sütni. De elutasított, mert nincsen pénze, nem tud fizetni. Most mi lesz velem...?'' Jéghideg tenyeremet a homlokára tettem, s úgy próbáltam nyugtatni: van szép házad, van szép virágoskerted, és pénzed is van, mama. Neked nem kell elmenned cselédnek, a nyugdíjadat kéthetente hozza a postás... Itta minden szavamat, akár egy gyerek, aki tündérmesét hallgat. Mosolyogtam hozzá, pedig legszívesebben toporzékoltam volna, akár József Attila.
    Milyen volt ez a karácsony? Már nem emlékszem. A gyászmunka lépcsőin el-elakadtam. Jött az első lépcsőfok, a tagadás. Aztán a második, a harag, ami a tehetetlenség érzéséből fakad. Majd az alkudozás, és a maró, szűnni nem akaró bűntudat. A gyászmunka végéhez - a beletörődéshez, elfogadáshoz, megbékéléshez - már segítség kellett. Nagy-nagy segítség: Szabó Magda. Szabó Magdától is Az ajtó, az Emerenc világa. El kellett olvasnom újra, hogy átéljem és feldolgozzam a traumát. Hogy megértsem azt, amit huszonvalahány évvel ezelőtt még nem értettem, nem is érthettem meg. Hogy tudomásul vegyem és elfogadjam végre: aki meghal, az a győztes. Aki marad, az a vesztes. És a vesztesnek meg kell tanulnia együtt élni a bűntudattal. Amiből akkor is van, ha az ember a meggyőződése szerinti legjobbat akarja, a leghelyesebbet cselekszi. A szándék rendre kibicsaklik - és nem találkozik szerettünk utolsó kívánságával, aki menni készül. Nekem Szabó Magda kellett ahhoz is, hogy elhiggyem, amit egyébként nyilván tudok: az élet megy tovább. Megy, virágzik anyám barackfája is az udvarában. És húsvétra kinyílnak majd a tulipánjai is, a kelebiai erdő alatt. Tavaszünnep lesz, az újjászületés nagy-nagy csodájával.
    Nagyon személyes vagyok megint? Igen. Az. Mentségemre szóljon: ha csak egy-két olvasónk akár egy csöppnyi erőt kap ezekből a sorokból, akkor már nem volt hiába. És azt is le kell írnom, hogy az édesanyánk, édesapánk halálánál csak egy borzasztóbb van: a gyerekünk elvesztése. Rettenettel hallgattam az elmúlt napokban a gyászjelentéseket a rádióban, ahol csupa ötvenvalahány évesek halálhírét adták, temetésének időpontját sorolták. Az ötvenvalahány éves ember még valakinek a gyereke. Vélhetően él még az anyja vagy az apja, vagy mindkét szülője. Nekik lesz legnagyobb szükségük ezekben a napokban lelki erőre, kapaszkodókra, a hitükre. A virrasztás, az éjszakai zsolozsma - a fény, a szó, a víz, a kenyér és bor liturgiája - nyújtotta utazásra, és a húsvéti csoda üzenetére.

OROSZ Ibolya