Dallamkürt

    Szeretek úgy felkelni, hogy hasamra süt a nap. Hogy a keletre néző ablakomon keresztül a reggeli vendég ujjával megérinti, megpöccinti a fejem búbját, mintha barackot nyomna rá pajkosan: ,,Hékás, kezdjünk munkához!'' Szeretem, amikor arcomra önti arany sugarát, mintha mézet csorgatna végig rajta, de óvatosan, hogy cseppenként ízleljem a finom nedűt. Aztán megcsiklandozza a nyakam, majd gyúr rajtam egyet-kettőt, esetleg bukfencet hány örömében mellettem... Attól függően, neki is mennyire sürgős aznap a dolga. De mondom, legszebb, amikor néhány másodpercre megpihen a hasamon, melegít, s a világmindenség energiájából, éltető erejéből nekem is juttat valamicskét a köldökömön keresztül... Addigra már a tujafán is megreggeliznek a cinkék, odvából előbújik Cserfes késői költésű verébfiókáival, s nagy hangzavarral osztozkodnak a maradékon. Udvarolni kezd párjának a feketerigó, a diófa fölött károgva körözni kezdenek a varjak, a szarka pedig irigykedve, zsörtölődve cserreg a szemétdombon. A reggeli kis zenekarból semmiképp sem maradhat ki a fakopáncs ütemes dobszólója s a meggyfán tollászkodó vadgalambpár búgása...
    Csakhogy ezekből az idillikus reggelekből egyre kevesebbet kapok. A morcos, harcias, piszkosszürke fellegek mögül alig tudja kiverekedni magát a napkorong, aztán erőtlenül és kedvetlenül néz le a földre. Az egész éjjel egymással dulakodó szélrohamok hajnalhasadtával új erőre kapnak, besüvítenek minden apró kis résen, és ijesztő hangokkal telik meg a szoba. Dudál a kémény, sikít, jajong, röhög, bömböl, elalélva sóhajtozik, mintha lelkét akarná kilehelni... Aztán megered az eső, és mintha csontos, száraz, elaggott öreg ujjak kopognának az ablakon. Farkasordító hidegek után áhítozva üvölt ilyenkor az öreg szánhúzó malamut, s a koncertbe belesegítenek a szomszéd kutyák is. Mintha világvégét sejtenének, úgy vonítanak, nyüszítenek...
    Pedig csak az életünkből kivonuló esztendő utolsó napjait koptatjuk.
    Olyan volt ez a 2008. esztendő, mintha egy kiszáradt folyómederben kullogtam volna száraz kavicsokat rugdosva, vigasztalhatatlanul kutatva a forrás után... Mintha kiégett tarlókon akartam volna aratni... Mintha kopár mezőkön akartam volna juhokat hizlalni... Mintha szomjas gyümölcsfáim tar ágairól akartam volna szüretelni... Mintha fejtetőre álltak volna a hegyek... Mintha kiszáradtak volna a kutak...
    S most valami jót kellene kívánni az ajtónkon kérlelhetetlenül kopogtató, sürgető új esztendőtől... Eszembe jutott a dallamkürt...
    Szombatonként szokott a szódavizet szállító kis traktor átvonulni az utcánkon. Hogy jelezze jelenlétét, a kormányos ilyenkor bekapcsolja a dallamkürtöt. Ez valami hasonló mobiltelefonunk valamelyik zenebetétjéhez, csak épp hangosabban szól. Amikor először hallottam, megmosolyogtam. Mit ki nem találnak a szemfüles kereskedők! De igazából nem tartottam fontosnak, nélkülözhetetlennek, inkább amolyan különcködésnek. Egy nap aztán valami oknál fogva elnémult a dallamkürt. A gazda úgy gondolta, egy-két nap nem a világ vége, míg nem javítja meg a mester, ,,zeneszó'' nélkül viszik végig a falun a buborékos vizet. Igen ám, csakhogy majdnem felére csökkent a vásárlók száma! Az emberek nem hallották a megszokott dallamot, nem néztek ki az utcára, és nem vettek szódát...
    Azon töprengek, valami ehhez hasonló dallamkürtöt kellene az emberek szívébe is beültetni. De az is lehet, hogy az már ott van, csak elromlott, nagyjavításra szorul. Ha egy ilyen dallamkürt csengne-bongna bennünk minden jó gondolatunkra, helyes cselekedetünkre, talán szerencsésebb, napsütésesebb lenne az eljövendő esztendőnk.

KREKITY Olga