Imre atyát gyermekkorom óta ismerem, ezért tegeződni fogunk. Ő tanított meg ministrálni és rózsafüzért imádkozni, ő tárta fel előttem a Biblia csodálatos világát. Egyszer, nagyon régen, a franciaországi Taizébe vezetett csoportot. Egymás mellett ültünk a buszban az első üléseken. 50 fiatal abban a tudatban ért haza a kéthetes zarándoklatról, hogy Imre volt a pap, én pedig a segédje. Nos, hosszú idő után, de végül pap lett. Egy éve a szabadkai Avilai Szent Teréz-székesegyház káplánja. Ebből az alkalomból kerestük fel, hogy meséljen a pappá szentelés előtti életéről, a fordulópontról és mindennapi papi teendőiről.

Ft. Mester Imre újmisés

* Mesélj a gyermekkorodról. Vallásos neveltetésben részesültél?

– Szüleim egyetlen gyermeke vagyok. Édesapám pék volt, édesanyám pedig gyári munkás. Vallásos nevelést kaptam, elsősorban anyai nagymamám tanított imádkozni. Az általános iskola első osztályával egyidejűleg a plébániai hittanra is beírattak.

* Nem vágytál családra, gyermekekre, mint a korodbeliek és a rokonság többi tagja?

– Vágytam. Most már azonban tisztán látom, hogy az erre irányuló próbálkozásaim miért nem hoztak tartósabb eredményt.

* Volt-e, akire vallási szempontból felnéztél ifjúságod éveiben?

– Isten óriási ajándékai számomra a plébánosaim a szabadkai Jézus Feltámadása-plébánián. Első plébánosom ft. Gabriel Crnković volt, utódja pedig ft. Bela Stantić. Gabriel atyánál nagyon sokszor gyóntam azután is, hogy már nem ő volt a plébánosunk. Kiváló gyóntató és lelki vezető volt. „Mondd a szüleidnek: édesapám, édesanyám, én szeretem a vallásomat!” – ismételgette. Bela atya volt a hitoktatóm a bérmálkozásig, utána ifjúsági hittanra is jártam hozzá. Az ő javaslatára kezdtem ministrálni, és már akkor, nyolc–tíz éves koromban beleszerettem az oltár körüli szolgálatba. Egyik legkiválóbb ministránstársam Tóth Lukács volt, aki ma Oromon él a feleségével. Meg kell említenem unokatestvéremet, dr. Csákány Károlyt is, akivel szintén évekig együtt ministráltunk, illetve olvastuk fel a szentmisén az olvasmányt és a szentleckét. Nehéz volna felsorolni az összes nagyszerű hívőt, akire felnéztem a plébániai közösségben. Kettőt mindenképp meg kell említenem név szerint. Az egyik a nagymamád, Czékus Etelka, a másik pedig Kiss Csepegi Mária néni. Ha tehették, mindennap eljöttek misére, és előtte imádkozták a rózsafüzért. Ennek felbecsülhetetlen jelentősége van! Óriási öröm számomra, hogy a jelenlegi szolgálati helyemen is vannak, akik a hétköznapi szentmisék előtt imádkozzák a rózsafüzért. Természetesen a szűkebb családom tagjaira, szüleimre, nagyszüleimre, keresztszüleimre és unokatestvéreimre is mindig felnéztem, és nagyon hálás vagyok értük Istennek.

* Mivel foglalkoztál, mielőtt pap lettél, milyen iskolai végzettséged van?

– Élelmiszeripari technológus vagyok. Tizenegy évig dolgoztam a szabadkai Pionir gyárban mérnökként, majd csaknem húsz évig a most Szabadkai Vegyészeti-Technológiai Iskola nevet viselő intézményben szaktanárként, majd pedig hitoktatóként is.

* Mikor kötelezted el magad Isten mellett? Volt olyan konkrét pillanat vagy esemény az életedben, amely ebbe az irányba terelt?

– Miután diplomát szereztem a Szabadkai Egyházmegye Teológiai-Katekétikai Intézetének hallgatójaként, már Bela atya is megemlítette, hogy kérhetnénk a püspök atyától a diakónussá szentelésemet. Akkor erre nem tudtam igent mondani, mert még nem mondtam le végérvényesen a családalapításról. Szüleim halála után jelenlegi plébánosunk, ft. Vinko Cvijin is szóba hozta ezt a lehetőséget. Ekkor már alaposabban átgondoltam. A dátumot nagyon jól megjegyeztem: 2023. október 23-án közöltem Vinko atyával, hogy döntöttem. Msgr. Fazekas Ferenc püspök atya január 14-én adta erre áldását, azzal, hogy a diakónussá szentelés után az áldozópapság is szóba jöhet, lévén, hogy nem vagyok családos ember.

* Életutad derekán váltani, ráadásul az oktatástól teljesen más vizekre evezni, merész döntés volt. Nem hiányzik a „régi életed”? 

– A válasz egyértelmű nem. Nem tudom ebbe az életbe visszahozni azokat a szeretteimet, akik a régi életemből hiányoznak. Velük várom a találkozást a Mennyben. Akiknek fontos voltam, azok most is ápolják velem a kapcsolatot, és ezért hálás vagyok nekik. Az új életemnek annyi szépsége van, hogy ez nem egyszerűen csak kárpótol az esetleges veszteségekért, hanem ezek fényében minden új értelmet is nyert, más távlatot kapott.

* Milyen volt a folyamat a te esetedben, hogy felszentelhessenek diakónusnak, később pedig papnak?

– Miután Ferenc püspök atya elfogadta jelentkezésemet az egyházi szolgálatra, alaposan megfontolta, hogy ebben a nem szokványos esetben mi lenne a leghelyesebb eljárás. Úgy döntött, hogy a TKI-s végzettségem és az egyházi életben szerzett tapasztalatom elég jó alap. Így aztán nem küldött továbbképzésre szemináriumba, hanem gyakorlati képzésre a csantavéri Páduai Szent Antal-plébániára. Ezelőtt lektorrá, majd akolitussá avatott. Az akolitussá avatás után hat hónapnak kellett eltelnie a diakónussá, majd újabb hat hónapnak az áldozópappá szentelésig. Ezt a kétszer hat hónapot töltöttem Csantavéren, ft. Utcai Róbert plébános úr mellett. Nos, őrá a szó szoros értelmében felnéztem, és felnézek a mai napig, de ezzel végső soron így van az egyházmegye minden papja… Utcai atya kiváló nevelői érzékkel készített fel mindenekelőtt a temetési szertartások vezetésére. Ezektől egy kicsit tartottam, mert amikor gyerekkoromban elkezdett ébredezni bennem a vágy a papi hivatás után, azt nem tudtam elképzelni, hogy temetési szertartást vezessek. Emellett nap mint nap mellette voltam a szentmisén. Egy kicsit meg is lepődtem, mennyi mindent meg kellett tanulnom a misézéssel kapcsolatban is, hiszen úgy gondoltam, a ministrálás évei alatt mindent „ellestem”. Fontos volt azt is átélnem, milyen egy plébánia élete belülről. A püspök atya mondta, hogy azért küld Csantavérre, mert ott a plébánián az élet dinamikus. Mit mondjak, valóban az! Erőteljesen, lüktetően él ott minden, aminek egy plébánián élnie kell. Nemrég mondtam Utcai atyának, hogy a szívem egy darabkája végleg Csantavéren maradt. Életem egyik legszebb évét töltöttem ott.

* 2025 júniusában áldozópap lettél. Megváltozott az életed. Mesélj arról a napról.

– Annak a napnak volt egy előestéje is. Vinko atya kezdeményezett egy szentségimádást a Jézus Feltámadása-templomban. Most is meghatódom, amikor visszaemlékszem rá, mennyien jöttek el a mi „kis” templomunkba, és milyen erőteljes volt az imádság légköre. A papszentelésem előtt a püspökség épületében a megyés püspök és a vizsgabizottság előtt jurisdikciós (joghatósági) vizsgát tettem, mely egyebek között a gyóntatási engedély megszerzéséhez volt szükséges. A sikeres vizsga után a püspökség kápolnájában ünnepélyesen letettem a hitvallást és a hűségesküt.

A szentelési szertartás helyszíne a szabadkai Avilai Szent Teréz-székesegyház volt. Különleges élményt nyújtott az is, hogy a püspök atya a kinevezése óta első alkalommal szentelt papot a jelen lévő pap testvérek, diakónusok és a szép számban összegyűlt hívek előtt. Az evangélium felolvasása után a püspök atya megkérdezte a plébánosomat, hogy méltónak tart-e engem az áldozópapi rend felvételére. Miután Vinko atya legnagyobb örömömre igennel válaszolt, a püspök atya hozzám fordult, és a következő, mélyen megindító szavakat intézte hozzám: „Kedves Imre testvérünk, lelkesedj mindig Krisztusért, az Ő lelkülete legyen a mindennapi imáidban, a liturgiában, az igehirdetésedben. Az Ő lelkületét áraszd, amikor másokkal beszélsz, amikor vigasztalod a szenvedőket, vagy amikor bármit teszel, szervezel a rád váró hívő közösségben. A Krisztusért való lelkesedésedet és a Hozzá való hűségedet sohase törjék meg a minden jó és őszinte szándékod ellenére történő sikertelenségek.” A szentbeszéd végén Antiochiai Szent Ignác szavaival buzdított: „A nagy atléta ájtatossága, hogy noha ütéseket kap, mégis győz. Nekünk legfőképp Istenért kell eltűrni mindent, hogy Ő is elviseljen bennünket!” A szentbeszéd és az ünnepélyes ígérettételeim után következett a liturgia egyik legmegindítóbb része: a Mindenszentek litániája alatt leborultam az oltár előtt, miközben a hívek és a papság térdelve imádkoztak értem. Ezt követte a kézrátétel és a felszentelő ima. A felszentelés pillanatában a püspök atya elé térdeltem, ő pedig kézfeltétellel fogadott be az egyházi rend papjai közé. Miután a kezemet megkente krizmával, felöltöztettek a papi módon viselt stólába és miseruhába, majd átvettem a papi szolgálat liturgikus eszközeit: a paténát és a kelyhet. Ezután a főpásztor és a jelen lévő pap testvérek békecsókkal köszöntöttek engem mint újonnan felszentelt papot. Különösen meghatódva emlékezem vissza arra a pillanatra, amikor az időközben jobblétre szenderült korábbi plébánosom, Béla atya ölelt át atyai szeretettel.

* Mi a papi jelmondatod?

– Papi jelmondatom: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,7). Ez a mondat érzésem szerint jól kifejezi azt, ami a lelki életemre olyannyira jellemző. Akarom szeretni Istent, szeretném neki minél tökéletesebben viszonozni azt a mérhetetlen sok jót, amit kaptam tőle. Mégis, oly sokszor tagadom meg, mint Péter apostol, aki a fentieket mondta a feltámadt Jézusnak. Az én szívemben is ennek kell visszhangoznia!

* Hogyan telnek egy székesegyházi káplán hétköznapjai? Meséld el egy átlagos napod.

– Erre azt mondhatnám, hogy átlagos nap nincs, mert mindennap történik valami rendkívüli. Már maga a szentmise is ilyen: nem napi rutin, hanem minden egyes szentmise egy külön csoda! Az is nagyon fontos, hogy a zsolozsma se váljon napi rutinná. Ne az legyen a lényege, hogy elvégeztem, ezzel teljesítettem a kötelességem, hanem legyen egy őszinte beszélgetés, egy mélyen átélt találkozás Istennel. Sokat beszélünk arról, hogy rohanó világban élünk. A papok számára egy áldás, egy kincs, hogy naponta többször is kiléphetnek a mókuskerékből, kezükbe vehetik a zsolozsmáskönyvet, és megpihenhetnek Jézus Szívén. A zsolozsma óriási segítség abban, hogy a pap imaélete rendszeres legyen, és ha ez így van, akkor már arra is oda lehet figyelni, hogy imádkozzak mindenkiért, aki imát kér tőlem, aki eljött gyónni, aki eljött az aznapi szentmisére, akiért a szentmisét felajánlottam… A sor végtelen. A kápláni élet nem jelentéktelen előnye, hogy még nem nehezednek a vállamra a plébánia vezetésének terhei. Ezeket a plébánosom, ft. Dragan Muharem hordozza hősiesen és panasz nélkül. Óriási segítséget nyújt neki ebben mindenekelőtt ft. Sótanyi Ferenc diakónus úr és számos további munkatársa, nem utolsósorban a nyugalmazott plébános úr, Msgr. Stjepan Beretić. Meg kell még említeni ft. Brasnyó Ferenc nyugalmazott, kishegyesi plébános urat, aki naponta gyóntat a székesegyházban, ami szintén felbecsülhetetlen értékű segítség.

* Milyen feladataid vannak még a misézésen és a plébániai irodai munkán kívül?

– Jelenleg még mindig újmisés vagyok. Nagyon sok pap testvérem hívott meg a búcsúra, de más alkalmakra is, hogy misézzek, és adjak a hívekre újmisés áldást. Az elmúlt egy évnek ez volt az egyik legszebb része. Az elmúlt tanévben két iskolában még tanítottam hittant.

* Nem adatik meg mindenkinek vasárnapokonként katedrálisban misézni. Hogy éled meg ezeket a szentmiséket?

– Említettem, hogy minden mise csoda. A vasárnapi mise valamivel ünnepélyesebb csoda, a székesegyházban pedig talán még egy kicsit ünnepélyesebb csoda.

* Milyen terveid vannak a kápláni szolgálat utáni időszakra? Falusi vagy városi, kisebb vagy nagyobb, magyar vagy kétnyelvű plébánián szeretnél plébános lenni?

– Tudom, hogy nem lesz könnyen hihető, de nincsenek terveim. Engedelmességet ígértem a püspök atyának, és ott igyekszem majd legjobb tudásom szerint szolgálni a hívő közösséget, ahova ő kinevez.

Fotók: Hodolik Boglárka és a szerző fotói