* Lea, a családban te vagy a második, aki a színészetet választotta. Hatott rád s a döntésedre, hogy a nővéred is színésznő?

– Amikor a Fabula Rasa Színjátszó Grund megnyílt, én ötéves voltam, anyu vitte a nővéremet és a többieket színjátszózni, s engem is, hogy ne maradjak otthon. Ott feldobta a csapatvezetőknek, hogy mi lenne, ha ez a kislány is beiratkozna. Azt mondták, ha jól viselkedik, és tud figyelni, jöjjön. Greguss Lillával mi voltunk a legfiatalabbak. S olyan hirtelen elrepült az a tizenkét év, hogy már a mindennapjaimban ott voltak a próbák, a főpróbahetek, és mindig jó élmény volt, nagyon élveztem. Aztán negyedik végén gondolkodtam, merre tovább, s azt mondtam, ha nem próbálom meg az újvidéki Művészeti Akadémiát, meg fogom bánni. Na itt jött képbe Dina és anyu, akik azt mondták, hogy Lea, te végignézted a négy évet, amelyet Dina végigcsinált, támogatunk, de Dina azt is elmondta, hogy azért ez nem mindig tündérmese. Anyu annyit tett hozzá, hogy ha felvesznek, akkor be is kell fejeznem. A bankett másnapján mentem felvételizni, s felvettek.

A szerző fotója

* Kis létszámú osztályként milyenek voltatok?

– Mi voltunk a „spéci tagozat”, a tanárok neveztek el így bennünket, első félévben ugyanis betegeskedések miatt sokat hiányoztunk. Ami érdekes, hogy öten voltunk, s eleinte semmi közös sem volt bennünk, nagyon különböző személyiségek voltunk, máshogy láttuk a dolgokat, de egy idő után már nem arra figyeltünk, hogy ki hogyan teljesít, hanem egymásért harcoltunk. Húztuk egymást, és segítettük, nagyon összetartottunk. Amennyire távol álltunk egymástól az elején, annyira összekovácsolódtunk, s ez a mai napig tart. Nagyon szeretjük egymást barátilag és kollégaként is. S ők biztosan nem fognak kertelni, megmondják, milyen voltam egy-egy szerepben, s elmondják azt is, ami rossz volt.

Fotók: Szabó Róbert – papírlap

* Neked ez fontos, hogy legyen, aki őszintén megmondja, milyennek látott a színpadon?

– Szeretem, ha valaki elmondja a véleményét. Ha pedig tönkremegyek bele, az az én dolgom. Minden kritikából tanul az ember. Nekem ez most elég fontos, mert jó lenne, ha olyasmit csinálnék, amit én is jónak érzek, és kívülről is jónak tűnik, mert ez a kettő nem mindig találkozik. Megesett, hogy azt mondták, wow, Lea, mennyi új színedet mutattad!, miközben én azt éreztem, hogy nagyon rossz voltam. És persze ennek az ellenkezőjére is volt példa.

* Szerinted van udvariaskodás szakmán belül? Hogy nem mindenki mondja meg, hogy mit is gondol a másikról?

– Amikor az ember egyetemista, biztosan nem fog odaállni az idősebb kolléga elé kielemezni a játékát. Mi a tanárokkal mindig megbeszéltük az előadásokat, szakmailag elemeztük őket. Egyébként nem is biztos, hogy mindenkinek meg lehet és meg kell mondani, amit gondolunk. Ami viszont biztos, hogy mi az osztálytársakkal mindent megbeszélünk, és nem szoktunk megsértődni. Zentán is így történik. Például Virág Gyuri nekem mindig megmondja, ha valami nem oké. Eleinte megszeppentem, hogy akkor biztosan mindent rosszul csinálok, de elmondta, hogy ez nem így van, csak terelgetni szeretne, mert nem biztos, hogy magamtól ez mindig menne. Segítő szándék van mindenkiben.

* Zentán vagy társulati tag, mely egy kisebb társulat, családias a légkör, nem lehet elbújni, de éppen ezért nagyobb szerepeket is rád osztanak. Szeretsz ott?

– Másodéves voltam, s a mai napig emlékszem a pillanatra, amikor egy ismeretlen szám kétszer hívott, és hagyott egy üzenetet, hogy itt Dévai Z., 9-kor hívjam fel. Két óra volt még 9 óráig, már szinte fizikailag rosszul voltam, hogy vajon miről lehet szó. Elmondta, hogy látta az egyik vizsgánkat Mezei Kingával, s arra gondoltak, hogy a János vitézben Iluska szerepére engem ugrasztanának be, ha elvállalom. Abban a pillanatban a hangomon nem hallhatták, hogy mennyire örülök, annyit mondtam, hogy igen, persze. Eközben én a földön fetrengtem örömömben. Felmentem az osztályhoz, elmondtam, velem örültek. Mivel minden szép dolgot felírtunk krétával a falra, ez is felkerült. Először akkor voltam Zentán, és halálosan meg voltam szeppenve, levegőt sem mertem venni, annyira féltem. A beugrás jól sikerült, aztán egy év után felhívtak, hogy be kellene ugrani a Szedjetek szét című előadásba, de már mint társulati tag. Ott ült velem szemben Kinga és Zoli, figyelték a reakcióm. Én annyit mondtam, hogy lehet, hogy most sírok, és persze hogy igen. Nagyon örültem, mert ekkorra már kezdtem őket megismerni. Azt hiszem, most már egyre jobban meg tudok nyílni, akár a színpadon, akár a magánéletben. De ehhez idő kellett. Nem gondoltam, hogy ennyi kell majd ahhoz, hogy megnyugodjak, hogy rájöjjek, jó helyen, jó emberek között vagyok – ehhez sok munka, próba, beszélgetés is kellett, akár a rendezőkkel, akár a társulattal, de úgy érzem, hogy Zentán van a legjobb helyem. Olyan szerepeket játszhattam, amelyekről soha nem gondoltam volna, hogy lesz rá lehetőségem, például Nyinát a Sirályban, Beatrice-t a Sok hűhó semmiért című előadásban, és még annyi minden mást. Úgy örülök, hogy bizalmat szavaztak nekem, és támogattak. Mindig a legjobbat adják, s én is igyekszem a legjobbat nyújtani nekik. Zenta mindig kedves hely volt számomra, bár egy kicsit féltem a kisvárosi léttől, de tökéletesen elvagyok, itt a Tisza, nyugalom van, megtaláltam a lelki békém.

* Most két szerepet említettél, én rákérdeznék a Hangyabefőttre, melyben több karaktert játszol. Mesélj róla egy kicsit.

– Az előtt az előadás előtt mindig kell egy nagy levegőt vennem, hiszen színészileg és fizikailag is nehéz. Ekkor dolgoztam először Mezei Kingával, és lenyűgözött, hogy mindenre van legalább három megoldása. Izgalmas volt megtalálni a karakterek különbözőségét, hogy semmi ne legyen ugyanolyan. A francia nyelvvel azért megküzdöttem. (Nevet.) Nagyon szép a szöveg, csodálatos mondatok vannak benne, vigyázni kell, hogy még véletlenül se mondjak semmit rosszul.

* Lea, mikor mondod azt egy próbafolyamatra, hogy na ez nagyon jó volt? Ez nálad mitől függ?

– Olyan soha nincs, hogy már az első héten megvan az embernek a szerep, keresgélni kell. Szeretem, ha a rendező tudja, mit akar látni, de hagy egy kicsit keresgélni. Olyan is volt, hogy ezt túl sokáig csináltam, s a végén már azt éreztem, nem tudom, mit kellene tennem. Amikor nem találom meg magam a szerepben, és csak kérdések vannak a fejemben, azt nagyon nem szeretem. A Nem félünk a farkastól című előadásban a főpróbahét közepéig nem volt meg a szerepem, azt éreztem, semmi nem jó, amit csinálok. Aztán László Sándor tanár úr leültetett, s elmondta, nincs semmi gond, mire figyeljek, mit kell megugranom. Lehet, hogy nem kellett volna annyira tönkremenni, de amikor ebből kijöttem, sokkal jobban éreztem magam. Volt olyan próbafolyamat, amelynek során nem éreztem jól magam, de visszagondolva rá, örülök, hogy megtörtént, mert rengeteget tanultam belőle, s a következő alkalommal talán már máshogy közelítem meg a problémát.

A szerző fotója

* Akkor ennek eredményeként nyilván magabiztosabb is vagy. Miben érzed ezt?

– Már merek próbálni, és merek rossz lenni a próbán. Erre megtanított az utolsó egy év, amióta nem vagyok állandóan az egyetemen. Hogy merjek néha ne a leírtak alapján viselkedni, hanem egy kicsit kirúgni ebből a félős állapotomból. Egy ideig a szorongásom a színpadi létezésemre is kihatott, de már jobban fogadom be a külső ingereket, nem feltétlenül szidásnak élem meg őket.

* A Gyilkos etűdök volt a vizsgaelőadásotok, melyet Gusztony Endrével ketten csináltatok. Miért duodráma?

– A harmadév második felében Endre és én késtünk a suliból, taxiztunk, ő rám nézett, s azt mondta: Lea, mikor fogsz már felkérni, hogy csináljuk együtt? Úgyhogy el is dőlt. A négy év alatt kitapasztaltuk, hogy mi ketten jól tudunk együtt dolgozni, van valami közöttünk a színpadon, ami ritka, tudunk egymásra épülni. Dévai Zoltán adott drámákat, ez volt az első, melyet olvasni kezdtünk, mintha már olvasópróbán lettünk volna, s már ott, olvasás közben éreztük, hogy ez lesz. Voltak mondatok, melyek már konkrétan elhangzottak köztünk a magánéletben. Mindet végigolvastuk, és döntöttünk. Zoli aztán elmondta, hogy ez volt az ő és László Judit vizsgaelőadása is. Sokáig csiszoltuk, húztuk a szöveget, a próbafolyamat pedig egy gyorstalpaló volt, ráadásul egy sűrű időszak után, amikor mindketten hullafáradtak voltunk. Szinte beköltöztünk a színházba, nehéz volt, de sikerült, sokat tanultunk belőle. Jó lett volna, ha van még egy hét, de erre nem volt lehetőség. Szabó Robi volt az asszisztens, a súgó, aki ha nincs ott a szövegkönyvvel, akkor szerintem nagy bajban vagyunk. A bemutató jól sikerült, de szerintem még fogunk rajta dolgozni, most került repertoárra.

A szerző fotója

* Mi vagy ki az, amire/akire mindig szánsz időt a színház mellett?

– A családom és a barátaim. Az egyetem alatt erre egy picit kevesebb idő jutott. A család minden előadásban megnéz, de jó egy kicsit elüldögélni a nagyinál, kávézni és kártyázni, beszélgetni a családdal, és most lett egy barátom is, aki fontos számomra, aki jó utakra visz, ő is adja kezembe a könyveket, javasolja, mit olvassak.

* Mi az, amiben még szeretnéd magad fejleszteni?

– Most rá fogok feküdni az éneklésre, mert sok énekes-táncos produkciónk lesz, ezért jó lenne magabiztosabban kiállni énekelni. Régi vágyam, de szeretnék valamilyen hangszeren is megtanulni játszani. Most azon is rajta vagyok, hogy műveljem magam, minél több könyvet olvassak, s a mindennapos telefonnyomkodást elhagyjam, hogy ne kalandozzon mindig el a figyelmem. És jó lenne minden szorongás, frusztráció nélkül állni a színpadon, de azt hiszem, jó úton haladok afelé, hogy ez meg is történjen.