Általában energikus emberként írnak le azok, akik ismernek, és ebben valóban van igazság. Mindig vonzott a mozgás lehetősége, hogy új helyeket lássak, különböző közegekben forduljak meg. A mindennapjaim ritmusát is ez határozza meg. Hamarosan egyetlen hét alatt több kilométert teszek meg, mint amennyit egy élvonalbeli labdarúgó fut le egy teljes, bajnoki mérkőzésekkel teli idény során. A két „teljesítmény” természetesen nehezen mérhető össze, mivel kényelmesebb ülve utazni, mint fagyban, nyári hőségben vagy szakadó esőben végigszántani a futballpályát.
A Belgrád–Szabadka vasútvonalon lassan alig akad mozdonyvezető vagy kalauz, aki ne ismerne fel, a szerbiai levéltárak, múzeumok és könyvtárak ugyanis a mindennapi létezésem meghatározó tereivé váltak. Könyveket hurcolok magammal egyik városból a másikba, hol a saját, hol intézményi könyvtárakat bővítve, és időnként valóban úgy érzem magam, mint valami málhás szamár. Talán ezért is keltek feltűnést a pályaudvarokon, mivel sietős lépteimmel, túlpakolt táskáimmal és egy kissé szétszórt külsőmmel könnyen felismerhető figurává váltam.
Közben az életem két külön világ között oszlik meg. Délelőtt a múltat igyekszem feltárni, délután pedig (a tanév végéig) egy belgrádi iskolában próbálom a hatodikos és a hetedikes diákok számára élővé, izgalmassá tenni a múlt bizonyos fejezeteit. Ennek köszönhetően különböző társadalmi közegeket ismerek meg, eltérő gondolkodásmódokkal találkozom, és egyre inkább úgy érzem, hogy hasonló pályát járok be, mint azok, akiket saját magam is kutatok. Érdeklődve, munkaszomjamat csillapítva járom be Vajdaságot és szélesebb környékét.
Mindez azonban óhatatlanul ráirányítja az ember figyelmét arra a közegre is, amelyben mindez történik. A kulturális intézmények sok helyen forráshiánnyal küzdenek, az oktatásban dolgozók improvizációs készsége sokszor fontosabbnak tűnik, mint maga a rendszer támogatása, a vasúti közlekedés pedig időnként sajátos filozófiai tapasztalattá válik. Az utóbbi időben egyre gyakrabban tapasztalom meg ezt is, a kétórás késések szinte természetesnek hatnak, miközben erről sokszor még az utasokat sem tartják tájékoztatásra méltónak. Az ember ilyenkor óhatatlanul elgondolkodik azon, hogy egy társadalom állapotáról néha nem a nagy beszédek árulkodnak a legtöbbet, hanem a zárva tartó könyvtárak, a túlterhelt tanárok, a néma kijelzőkkel várakozó pályaudvarok és az értetlenül bámuló arcok. És azon is, meddig lehet egy helyben topogva fejlődésnek nevezni a mozdulatlanságot, hiszen senki és semmi sem maradhat örökké ugyanazon a peronon.
