Hercegszántóról indult, Chicagón és Frankfurton át jutott el Belgrádig, ahol mindössze harminchat évesen Szerbia jegybankelnöke lett. Később egy válságban lévő pénzintézet élén kellett bizonyítania, ma pedig az Erste Bank Hungary elnök-vezérigazgatója és a Magyar Bankszövetség elnöke. Rendkívüli életútról, nehéz döntésekről, sikerekről és újrakezdésekről beszélgettünk Jelasity Radovánnal.

Forrás: Erste Hungary

* Baján született, gyermekkorát Hercegszántón, magyarországi szerb családban töltötte. Milyen volt az a családi és közösségi közeg, amelyből elindult, és mit őrzött meg belőle felnőttként?

– Nagyon jól tudtam, amikor végigmentem az utcán, kinek kell azt mondani, hogy szép jó napot, kinek azt, hogy hvaljen Isus, és kinek azt, hogy dobar dan. Nagyon gyorsan belenőttem abba, hogy kivel hogyan, milyen nyelven kell kommunikálni, és ez valahogy az egész életemet meghatározta. Szeretem Kelet-Közép-Európa sokszínűségét. Mivel ebbe születtem bele, úgy éreztem, hogy ha nem itt élek, ebben a régióban, hanem elmegyek Frankfurtba vagy Chicagóba, nem tudok teljes életet élni. Szerintem éppen ez a kelet-közép-európai régió igazi gazdagsága és szépsége. Ezt csak az érti meg igazán, aki itt született, ilyen környezetben nevelkedett, és felismeri azt a nagyszerű lehetőséget, amelyet ez a régió kínál. 

* Édesapja autóbuszon kalauzként, később vendéglátósként dolgozott, Ön pedig gyerekként már szívesen számolgatta a napi bevételt. Valóban ezek voltak az első találkozásai a pénz és a gazdálkodás világával?

– A pénzzel igen. A papa a 9-es számú ÁFÉSZ-kocsmát vezette, melyet egyébként Gondűzőnek hívtak. Anyukám ezt mindig utálta, még a kocsma környékére sem szeretett menni, de amikor a papa elvállalta a vezetését, a mamának is mennie kellett. Én viszont nagyon szerettem ezt az időszakot. Szerintem innen maradt meg bennem, hogy szeretek emberekkel dolgozni, és nem félek tőlük. Életem során nagyon sok olyan személlyel találkoztam, aki szeretett volna vezető lenni, de azt már nem szerette, ha valaki beszállt mellé a liftbe, és egy kicsit beszélgetni, viccelődni kellett vele, vagy egyszerűen csak meg kellett szólítani. Pedig szerintem ezekből a helyzetekből is nagyon-nagyon sokat lehet tanulni.

* A budapesti szerb–horvát iskolában érettségizett, az egyetemet viszont Belgrádban végezte el. Milyen szerepet töltött be ebben a döntésében szerb identitása, és hogyan élte meg a ’80-as évek végi Belgrádot?

– A faluból Stipan, Matija meg Živko is Zágrábba ment, ezért én is oda jelentkeztem. Amikor hazajöttem Zágrábból, nagyapám megkérdezte, hogy pontosan hová készülök. Mondtam neki, hogy Zágrábba, mire azt felelte, hogy Radován névvel nekem Belgrádba kell mennem. Hiába magyaráztam, hogy nincs semmi különbség, és a faluból mindenki Zágrábba megy, ő csak hajtogatta, hogy nem, nekem Belgrádba kell mennem. Végül rábeszélt, én pedig elmentem Belgrádba. Bevallom, az otthonról hozott szerbségemmel akkoriban szinte szerb nacionalistának számítottam. Már akkor is cirill betűkkel írtam, jártam templomba, tudtam a Miatyánkot, és védőszentünk is volt. Mindenki csodálkozott, hogy még keresztet is tudok vetni, és cirill betűkkel írok, ezért valamiféle furcsa figurának tartottak. Emlékszem, 2001-ben, amikor a nemzeti bank alelnöke lettem, egy kissé viccelődve – bár talán nem is annyira – azt mondtam: én, egy magyarországi szerb magyarázom el nektek, hogy Szerbia hivatalos írásmódja a cirill, nem pedig a latin betűs írás. Az egészben az is érdekes, hogy az egyetemen Radovan Mađar, vagyis Radován, a magyar volt a becenevem. Szerintem ha valaki most bemegy a belgrádi Közgazdaságtudományi Karra, és megkérdezi, ki az a Radován, a magyar, tudni fogják, hogy Jelasity Radovánról van szó. Igazi kulturális sokk ért, amikor 1987-ben az akkori Jugoszláviába költöztem.

Forrás: Erste Hungary

* Miután 1992-ben Belgrádban diplomázott, Chicagóban szerzett MBA-fokozatot. Miből tartotta fenn magát, és mit tanított Önnek az amerikai időszak az önállóságról?

– Egy zöldségesüzlet pénztárában dolgoztam napi 12 órát, kemény 5 dollárért, hiszen valamiből meg kellett élnem. A másik meghatározó élmény akkor ért, amikor akkori barátnőm, a jelenlegi feleségem azt mondta, hívjam fel a magyar katolikus templomot. Harmadszorra már így feleltem: „Hagyjál békén! Egy Radován felhívja a magyar katolikus templomot? Mit kezdenének ott velem?” Ő azonban ragaszkodott hozzá, mondván, ott másképp működnek a dolgok. Végül felhívtam a templomot, és találkoztam az atyával, aki rögtön megpróbált „lepénzelni”: 100 dollárt kínált. Szerintem én voltam az első diák, aki nem fogadta el, hanem inkább munkát kért. Nagyon jó kapcsolatom alakult ki Somos atyával, aki az MBA-képzésre való felvételem után felajánlotta, hogy ingyen lakhatok a magyar katolikus templomban – Radovánként, szerb ortodoxként. Később kiderült, hogy a chicagói magyar katolikus templomot egy hercegszántói plébános, Wildinger Jakab vásárolta meg. Megismerkedtem két-három olyan hercegszántói, sváb családdal is, amelynek tagjai a málenkij robot elől menekültek Amerikába. Még emlékeztek a nagyapámra, és nagyon hálásak voltak neki. Elképesztő, hogy az ember kitől kap segítséget az életben. Azért, ahogyan az ottani magyar közösség befogadott, életem végéig hálás leszek a katolikus egyháznak. Ezt eddig is igyekeztem meghálálni, és a jövőben is így teszek.

* Pályáját a Deutsche Bank frankfurti központjában kezdte, majd 1999-ben a McKinsey tanácsadója lett. Mit adott Önnek ez a két nagyon különböző világ: a gyakorlati banki munka és a vállalati tanácsadás?

– A Deutsche Bankban kezdtem dolgozni, mely a világ egyik legnagyobb bankja volt. Ott sikerült nagyon jó kapcsolatrendszert kialakítanom, főként a régióban. Az intézményi üzletágért voltam felelős, és szerb, horvát, magyar, cseh, valamint más országok bankjaival dolgoztam együtt. Ez valóban nagyon érdekes tapasztalat volt. A Deutsche Bank azonban sajnos úgy döntött, hogy ebben a régióban nem kíván aktív lenni, és lényegében átengedte a piacot az osztrák és az olasz bankoknak. Ezért három és fél év után úgy döntöttem, hogy inkább tanácsadóként folytatom. Nagyon érdekes átmenet volt. Már az elején mondták, hogy sokat kell majd dolgozni, de elképzelni sem tudtam, hogy az ember valóban képes naponta 13-14, akár 15 órát is munkával tölteni. Egyúttal rengeteget lehetett tanulni, és bejárni a világot. Számomra ez az iskola folytatása volt: előbb bankárként, majd tanácsadóként szereztem nagyon sok ismeretet a régióról, a szakmáról és különösen a pénzügyi szektorról.

* Sikeres nemzetközi pályát hagyott ott, amikor 2000 végén, harminckét évesen, elvállalta a Jugoszláv Jegybank alelnöki tisztségét. Miért döntött a visszatérés mellett?

– 1997-ben frankfurti kollégáim javasolták, hogy találkozzak Mlađan Dinkićtyel, aki akkor tanársegédként dolgozott a belgrádi közgázon. Amikor Belgrádban bemutatkoztunk egymásnak, azt mondta: „Mlađan Dinkić vagyok, egyetemi tanársegéd és a nemzeti bank leendő elnöke.” Beképzelt balkáni figurának tartottam, aki összevissza beszél, mégis kapcsolatban maradtunk. A 2000. október 5-ei politikai fordulat után néhány nappal felhívott, emlékeztetett arra, hogy három évvel korábban nem hittem neki, majd felkért a jegybank alelnökének. Meglepett az ajánlat, ezért megbeszéltem a feleségemmel, aki rögtön feltette a gyakorlati kérdéseket: ki fizeti majd az egészségbiztosítást és az adókat, illetve hogyan vállalhatnék tisztséget szerb állampolgárság nélkül? A magyar állampolgárságomról nem akartam lemondani, ezért 2000 decemberében kormánydöntéssel megkaptam a szerbet is. Így lettem 2000 végén, illetve 2001 első napjaiban a Szerbiai Nemzeti Bank alelnöke.

Forrás: Erste Hungary

* Meglehetősen nagy kihívásokkal kellett szembenéznie. Emlékszik még, milyen állapotban volt akkor az ország pénzügyi rendszere? Melyek voltak a legfontosabb feladatok és az első nagy kihívások, melyeket le kellett küzdeni?

– Akkoriban olyan volt a rendszer, hogy az ember bement a bankba, fel akarta venni a saját pénzét, a bankár pedig közölte vele, hogy nincs pénz, jöjjön vissza másnap. Erre az ügyfél csupán annyit kérdezett, hogy délelőtt vagy délután jöjjön-e, mert teljesen megszokottnak számított, hogy a bankban nincs pénz. Tudtuk, hogy szinte nulla a bizalom, és a bankok túlnyomó többségét be kell zárni. Meg is tettük. 2002 januárjában zártuk be a négy nagy bankot: a Beobankát, a Beogradska bankát, az Investbankát és a Jugobankát. Versenyt futottunk az idővel, hiszen akkor vezették be az eurót, és ezt mindenképp ki akartuk használni. Abban bíztunk, hogy ha az emberek már beviszik a pénzüket a bankba, hogy euróra váltsák, akkor ott is hagyják – ha más nem, legalább egy-két-három hónapra. Már akkor is nagyon jól tudtuk, hogy ha a szerb állampolgárok zsebében lévő pénz bekerül a bankrendszerbe, és ott is marad, akkor a bankok ennek alapján hiteleket nyújthatnak a vállalatoknak, az államnak és a lakosságnak. Ez sokkal nagyobb segítséget nyújthatott, mint a világ összes pénze, melyet hitel formájában behozhattunk Szerbiába – arról nem is beszélve, hogy az hitel volt, nem pedig támogatás. Hála istennek, ezt sikerült megvalósítanunk. Fantasztikus időszak volt, bár nem biztos, hogy a mai fejemmel még egyszer belevágnék. Ehhez azért harminckét évesnek kellett lennem.

* A szerb bankrendszer átalakítása jelentős társadalmi és politikai ellenállással járt. Érte-e személyes fenyegetés vagy olyan politikai nyomás, amely miatt egy pillanatra is megbánta, hogy elvállalta a feladatot?

– Emlékszem, a családom akkor még Németországban, Frankfurtban élt, én pedig kéthetente repültem oda-vissza. Amikor a német nagykövet felajánlotta, hogy néhány napig gondoskodnak a családom védelméről, rádöbbentem, milyen hatalmas összegek sorsáról, és milyen fontos érdekekről döntünk. Összesen harmincvalahány bankot zártunk be 2001 második felétől 2002 elejéig, amikor a már említett négy nagy pénzintézményt is. Ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. Ma már valószínűleg másképp gondolkodnék róla, és nem biztos, hogy ennyire bátor volnék, különösen mindazok után, ami később velem történt. Bemocskoltak, meghurcoltak, vagyis végrehajtották azt, amit ma karaktergyilkosságnak nevezünk. Ebből is nagyon sokat tanultam, ahogyan a politikáról is fontos tapasztalatokat szereztem. Mondok egy példát: 2003 januárjában behívatott az akkori miniszterelnök, Zoran Đinđić, és megkérdezte, nem akarok-e a Szerbiai Nemzeti Bank elnöke lenni. Azt mondta, módosítani fogják a törvényt, Mlađan Dinkićtyel különválnak az útjaik, és szerinte én lennék Dinkić legjobb utódja. Nagyon szépen megköszöntem neki, hogy rám gondolt, de elmondtam, hogy 1997 óta ismerem Mlađant, és többek között ő hívott Szerbiába. Egyszerűen nem tehetem meg, hogy miután egy törvénymódosítással leváltják, én beülök a székébe. A törvénymódosítást később elvégezték, a miniszterelnököt pedig sajnos meggyilkolták. Végül 2003 júliusában a parlamenti ciklus utolsó ülésének utolsó szavazásán Kori Udovičkit választották meg jegybankelnökké. A hivatalosan jelen lévőként feltüntetett 126 képviselő közül 111-en szavaztak rá, később azonban kiderült, hogy a határozatképességet szabálytalanul biztosíthatták. Utólag belegondolva, ha annak idején elfogadom Đinđić ajánlatát, és vállalom, hogy Mlađan helyére lépek, akkor valószínűleg engem választottak volna meg jegybankelnöknek. Számomra ezzel az élet ismét bebizonyította, hogy igenis érdemes becsületesnek maradni, és a helyes úton járni. Ilyenkor mindig Đorđe Balašević híres dalát idézem: „Neko to od gore vidi sve” – valaki odafentről mindent lát, és előbb-utóbb mindent a helyére tesz, méghozzá igazságosan.

* Ön 2004 és 2010 között vezette a Szerbiai Nemzeti Bankot. Ebben az időszakban számos jelentős kihívással kellett szembenéznie az inflációtól és a dinár árfolyamának ingadozásától a devizahitelezésig. Aztán 2008-ban kitört a világgazdasági válság is. Mennyire volt erre felkészülve Szerbia pénzügyi rendszere, és mi volt akkor a legnagyobb veszély?

– A legnagyobb veszély akkor az volt, hogy éppen megalakult egy koalíciós kormány, mely 10 százalékos nyugdíjemelést ígért. Mi meglehetősen naivan azt mondtuk: srácok, erre nincs pénz. A politikusok azonban csak annyit válaszoltak, hogy a 10 százalékos emelés szerepel a koalíciós megállapodásban. Mondtuk, hogy rendben, de továbbra sincs rá pénz. Erre úgy döntöttek, hogy akkor majd hitelt vesznek fel. Ez természetesen ismét felpörgette az inflációt, és magával vitte az árfolyamot is, így egyáltalán nem volt könnyű a helyzet. Amikor szembesültem a koalíciós kormányzással és az állandó politikai kompromisszumokkal, elkezdtem azon gondolkodni, akarok-e életem végéig úgy élni, hogy folyton a politika szabja meg, mit és hogyan csináljak, mekkora legyen a fizetésem. Bevallom, ekkor szakadt el nálam a cérna, és megfogadtam, hogy amint lehet, kiszállok ebből. Végül 2010 májusában bejelentettem a lemondásomat. Úgy éreztem, hogy több mint hat évig szolgáltam jegybankelnökként, ideje, hogy valaki más folytassa. Ezzel lezárult a jegybanki pályafutásom.

* 2011-ben egy rendkívül nehéz pillanatban vette át a magyarországi Erste vezetését: a bankot a devizahitelezés következményei, a végtörlesztés és a bankadó is súlyosan érintette. Milyen állapotban találta az Erstét, és mi volt a talpra állítás legfontosabb feltétele?

– Amikor idejöttem, még mi voltunk a „válságálló bank”, erről oklevelet is kaptunk. Négy-öt hónappal később azonban az Erste a magyar banktörténet legnagyobb veszteségét könyvelte el, mely 600 millió eurót tett ki. Az összes többi gondhoz ráadásul a devizahitelezés terhei is társultak, így rendkívül nehéz helyzetbe kerültünk. Egyvalamiben ugyanis első volt az Erste: sajnos éppen a devizahitelezésben, melyben még az OTP-t is megelőztük. Innen kellett valahogyan visszakapaszkodnunk. Meg kellett győzni a tulajdonost arról, hogy előre kell mennünk, nem hátra: akvizíciókra van szükség, új üzletágakat kell indítanunk, és talpra kell állítanunk a bankot. A múltat ugyanis már nem lehet megváltoztatni, csak előre lehet haladni. Hála istennek, olyan tulajdonos állt mögöttünk, amely bízott bennünk. Volt egy köztes időszak is, amikor a magyar állam és az EBRD, vagyis az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank egyaránt 15 százalékos részesedést szerzett az Erstében. Időközben mindketten kiszálltak, mi pedig eljutottunk odáig, hogy 2026-ra az Erste a magyar bankszektor egyik legnyereségesebb bankjává vált.

* Mi vár most Magyarországra? Sok a tennivaló?

– Egyébként is sok a tennivaló, politikai változások idején pedig még több. Magyarország előtt most hatalmas lehetőség áll: nagy a külföldi bizalom, csökkennek a hozamok, erősödött a forint, stabil kétharmados parlamenti többség van, és jelentős összeget sikerül hazahozni Brüsszelből. Mindez esélyt kínál arra, hogy számottevő gazdasági növekedést érjünk el. Ez azonban csak lehetőség, nem garancia – most élni kell vele. Végre megvan az esély arra, hogy valami jelentőset alkossunk, és külföldön is ismét jó érzés legyen magyarnak lenni.

* Volt nemzetközi bankár, tanácsadó, jegybanki alelnök, jegybankelnök, kereskedelmi banki vezető és a Magyar Bankszövetség elnöke. Ha ma a hercegszántói vagy a Belgrádba induló fiatal Jelasity Radovánnal találkozna, mit tanácsolna neki?

– Muszáj egy kicsit hazabeszélnem: a Higgy magadban! szlogenünk nagyon fontos üzenetet hordoz. Legyenek álmaink, és higgyünk abban, hogy becsületes úton is elérhetjük őket, még ha ez néha tovább tart is. Ne akarjunk mindent „okosban” megoldani, mert a kompromisszumokért később pénzzel és erkölcsi tőkével fizetünk. És még valami: ismerjünk meg minél több embert, beszélgessünk velük, mert soha nem tudhatjuk, ki segít majd bennünket. Ahogy egyszer a Belgrádi Rádióban hallottam: sok békát meg kell csókolni, mire valamelyikből királyfi lesz. Az élet ilyen apró csodákból áll – és ettől igazán szép.