Nemrég Kupuszinán jártam. A Szent Anna-napi búcsúban régi ismerősökkel beszélgetve már nem az volt a téma, hogy kik mentek el, hanem az, hogy kik telepedtek le. Az utóbbi években több család is érkezett a faluba, nem a korábban elszármazottak, hanem új lakosok: Egyiptomból, Németországból, Tunéziából, Oroszországból, sőt Kínából is. Más vajdasági településeken is egyre több külföldi jelenik meg. Őket a nyugalom, a természet közelsége és a biztonság vonzza. Ami nekünk megszokott, az számukra érték. Tudják, hogy itt lehet élhető, tartalmas életet építeni. Amit mi sokszor természetesnek veszünk, az nekik kincs.

Örömteli, amikor valaki a visszatérés mellett dönt. A hétvégén olyanokkal beszélgettem, akik tíz év után költöztek haza Szabadkára. Azt mondták, kint modern kori rabszolgának érezték magukat. A napok összefolytak, az évek elszálltak, és közben nem lettek gazdagabbak, csak fáradtabbak. Itthon viszont várta őket a család, a barátok, az ismerős környezet. És ami talán a legfontosabb: van idő élni is, nem csak dolgozni. Egyre több ilyen történet bukkan fel. Az említett család például arról számolt be, hogy ausztriai környezetükben az elmúlt időszakban hat másik család is a hazatérés mellett döntött.

Ők már tudják, amit sokan még csak fontolgatnak: Vajdaság hazavár. Nemcsak múlt, hanem lehetőség is. Egyre kevésbé az elvágyódás terepe, sokkal inkább a hazatérésé. Aki hazatér, gyakran nemcsak visszajön, hanem új életet is kezd. Ebben pedig a legnagyobb segítség a támogatás. És jó lenne elkerülni az olyan kérdéseket, hogy: na mi van, külföldön még sincs kolbászból a kerítés? A hazatérés ugyanis nem a kudarc jele. Nem szorul magyarázatra, csak megértésre. Aki hazajön, nem elbukott, hanem döntött, méghozzá jól. És rajtunk is múlik, hogy ez a döntés jó érzéssel társuljon.