Mintha egy tengerparti képeslapról lépett volna elő, lebarnulva, égszínkék ingben érkezik.

* Túl a nyaraláson?

– Majdnem. Nemrég értem vissza Olaszországól, Umbriából, ahol egy műhelymunkát tartottunk Telihay Péter rendező barátommal Csehov Három nővérének témája alapján. Tizennégy résztvevőnk volt, harmincon felüli amatőrök. Számukra ez nem teljesen új keletű, velük dolgozom már egy ideje a színházi műhelyben. A workshop helyszíne Barattanóban volt, egy középkori várban, medencével, melyet teljes egészében a rendelkezésünkre bocsátott Fabrizio, az ottani gondnok. Szóval a munka mellett bőven maradt időnk turistáskodni is. 10-től délután 4-ig dolgoztunk, utána mentünk várost nézni. Ez már nem az első alkalom, a múltkor Hamlettel foglalkoztunk ugyanitt. A központunk Todi volt, innen utaztunk mindennap Barattanóba, de megnéztük Spoletót, Peruggiát, Spellót és a Borsanói-tavat. Sőt, még egy jazzfesztiválra is eljutottunk, ahol éppen Sting koncertezett.

* És mit kell tudni erről a bizonyos színházi műhelyről?

– Néhány éve meghívtak egy nyári tábort vezetni, ahová olyan amatőr felnőttek jöttek, akik a munkahely mellett hobbiként színházzal szerettek volna foglalkozni. Kilencen voltak, négy napot dolgoztunk Bergman Tükör által homályosan című drámáját véve alapul, melyet, minden álszerénység nélkül mondhatom, nagy sikerrel mutattak be. Ők szeptemberben megkerestek, hogy szeretnék folytatni. Én akkor elég sok projektumban voltam benne, rengeteget utaztam, magyarán mentem a pénzem után, de annyira lelkesek voltak, hogy beleegyeztem. Kitalálták, hogy az egyik műhelyező, Rácz Margaréta alagsorában tudunk dolgozni, itt készítettük el Egressy Zoltán Portugálját. Az évad vége felé kerestünk egy kocsmát, ahol bemutathatjuk, de közben Margaréta azt mondta, mutat nekem valamit. Elvitt a Murányi utca 61.-be, s megmutatta a helyszínt, egy színházi teret, melyet ő megvásárolt, s azt mondta, itt tudunk működni.

* Ez eléggé sikertörténet-szagú.

– Az is lett, ez volt az első lépcsője. Tehát létrejött egy színház, melynek én vagyok a művészeti vezetője, Margaréta pedig a tulajdonosa, mindez Budapest szívében. Körülbelül ötven ember fér be, be is vagyunk jegyezve, egyelőre egyesületként. Elindult az évad. Emellett én működtettem egy hivatásos társulatot is, a Divine Comedy Társulatot, ahová meghívtam vajdasági művészeket. Táborosi Margaréta koreográfus, Verebes Ernő író, budapesti hivatásos színészek közreműködésével Karinthy Utazás a koponyám körül című műve alapján rendeztem egy előadást, mellyel nagyon sok helyen megfordultunk, Budapesten kívül például Koppenhágában, Svédországban, főleg független helyeken. Innen indult az én Divine Comedy-történetem, s emellé jött a Divine Comedy Színházi Műhely, és a kettő együtt elkezdett nőni. Rájöttem arra, hogy Budapesten van egy piaci rés: az amatőr szférának nincs köze a hivatásoshoz, és fordítva, úgyhogy elkezdtem a kettőt közelíteni egymáshoz. A műhelyben tematikusan dolgozunk, tavaly Beckett volt a téma, meghívtam Boros Ádámot műhelymunkát tartani, aki a független szférában dolgozó színész, Seress Zoltánt a Vígszínházból és Telihay Pétert, aki rendezői workshopot tartott. Közben lett egy második osztály, és az ősszel indítom a harmadikat. Ez a bizonyos tér Hely-Szín-Hub néven fut, s a Divine Comedy Színházi Műhely és a társulat lakja. Umbriában kétszer voltunk, és minden évben vannak elvonulásaink, tavaly a Mátrában voltunk a két osztállyal egy hétvégét, az idén Ekecsre mentünk, a Csallóközbe egy birtokra. Volt nyári táborunk is, szóval létrejött egy közösségi tér, s állandó közönség előtt tudunk játszani. 

* Milyen előadások készültek a két év alatt?

– A már említett Portugál, aztán színre vittük Gianina Cărbunariu A tigris című darabját, aztán következett Bergman és a Jelenetek egy házasságból, volt egy Színházkomédia, melynek az ősszel lesz a bemutatója, és Parti Nagy Lajos Mauzóleum című darabja.

* Ez mind nagyon jól hangzik. Miből tudjátok magatokat fenntartani?

– Tandíjas rendszer szerint működünk, másrészt ez az emberek által támogatott történet. Belépőjegyet nem szedünk, adományalapú az előadások látogatása. Most kezdtünk el pályázni, amikor az egyesület megalakult. Az is lehet, hogy egyszer majd színház lesz belőlünk, meglátjuk, mit hoz a jövő. S önellátóak vagyunk, azaz teljesen függetlenek.

* Akkor mondhatjuk, hogy neked most ez a fő bázisod?

– Jelenleg igen, de emellett vannak egyéb projektumaim, Tóth Péter Lóránttal most Kőrösi Csoma Sándorral foglalkozunk, és készítünk egy újabb előadást. Kőrösi Csoma nagy felfedezettje ennek a világnak, legalábbis számomra, amikor ennyire identitáskeresők lettünk. Vannak még alkalmi produkcióim, illetve készül a Mohács 500.

* A színházi műhelyben működő amatőröket miben tudod leginkább segíteni?

– Mivel említettem, hogy egy közösségi térré alakultunk át, fontos szempont lett, hogy ez egy olyan hely, amely hasonló érdeklődésű emberek találkozási pontja, akiket főleg a művészet köt össze, azon belül is inkább a színház. Mi az, amit nyújtok? Egy magas szintű színészképzést, amilyen Budapesten amatőrök számára nincs. És számomra ez is volt a legnagyobb kihívás, amikor belekezdtem. Úgy voltam vele, hogy ha már elkezdtem, akkor én színészt akarok ezekből az emberekből csinálni. Hogy képessé váljanak arra, hogy akár iskolai végzettség nélkül is olyan szerepeket hozzanak létre, mint a hivatásosok, és azt kell mondanom, hogy ez lassan kezd megvalósulni. Rendezők kezdtek el érdeklődni nálunk, akiket kíváncsivá tettek ezek az emberek. Volt, aki az elején fél lépést sem tudott tenni a színpadon, most pedig az egyik legjobb. Számomra ez egy kincsesbánya, s az egyik legnagyobb kihívás a pályámon. Főleg olyanok érdeklődnek, akik a városban nem nagyon találták a helyüket, vagy kevésnek élték meg azt, amit máshol kaptak. Itt látták, hogy hivatásosok foglalkoznak velük, és lehet fejlődni. S szeptembertől negyvenen fogják ezt művelni.

* Akkor költözöl fel Pestre, vagy ingázol tovább?

– Fél lábbal ott vagyok, fél lábbal itt, de nem fogok odaköltözni, mert nem akarok innen elmenni.

* Beszéljünk akkor a másik lábadról, arról, amelyik itthon van: készül a Mohács 500. Hogyan nyúltatok a témához?

– Topolcsányi Laura írta a drámát, tehát egészen új keletű, friss, ropogós, most sült ki. Egy évig dolgoztunk rajta, s törekedtünk arra, hogy ne egy szirupos, emblematikus történelmi sztori legyen, hanem nézzük meg, hogyan lehet történelmi távlatból vizsgálni az akkori kort és annak 500 éves hatását, hiszen azóta történt egy Világos, és ott volt Trianon is. Meg szerettem volna vizsgálni, mi az, ami még rajtunk van mint teher, nyomás, mint fájdalmas emlékezet, mi az, amivel még dolgunk van, amit még traumaként fel kell dolgozni. A történelem annyira lesz jelen, amennyire néhány történész szemével vizsgáljuk ezt a kérdést, mert rengeteg történészi megközelítés van, és mi mindet szemügyre vesszük. De nem relativizálunk, s inkább kérdéseket teszünk fel, nem pedig válaszokat adunk.

* Akkor azt mondod, hogy még mindig ilyen nagy hatásuk van a régen történt dolgoknak a ma emberére?

– Sőt, én azt gondolom, ezek azok a témák, amelyeket még nem tudunk letenni, pedig most már le kellene, és tovább kellene menni. Vagy legalábbis nem úgy tekinteni rájuk, hogy teherként zúduljanak ránk, hanem emlékezetként. Nem genetikai kódként, melyet viselnünk kell x generáción át.

* A Mohács 500 című előadásban fontos szerepe van a zenének, melyet Klem Dávid és Erős Ervin jegyez. Mit kértél tőlük, milyen zenei világot?

– A felkérés volt maga a zenei világ. Nem véletlenül éppen őket választottam, hiszen egy filmes világot szerettem volna az előadáshoz. Fel szerettem volna oldani ezt az erős, traumatizált helyzetet azzal a fajta zenei világgal, amelyet ők képviselnek, s ettől lesz egy kicsit filmszerű és nagyon izgalmas a zenei része. A koreográfiát Táborosi Margaréta és Patyerek Csaba jegyzi, és csoda szép jelmezeket kaptunk a békéscsabai színháztól. Az előadásban a mából reflektálunk a múltra. Most egy kis szünetet tartunk a próbafolyamatban, de augusztus 21-én folytatjuk az Újvidéki Színházban, a bemutató dátuma pedig augusztus 30-a. Mivel mindenki elég nyitott volt egy szabadabb feldolgozáshoz, azt gondolom, jó megközelítése lesz a Mohács témának, nem egy klasszikus előadás készül.

* Téged érdekel a történelem? Jól ismersz minden dátumot és fontos történelmi eseményt, embert?

– Szeretem a történelmet, de nem tudok mindent, így erre is egy teljes évig készültünk Laurával. Emellett megkerestem Botlik Richárdot, aki a téma egyik legszakavatottabb kutatója, fiatal történész. 

* Amikor rendezel, félre tudod tenni magadban a színészt?

– Amikor hivatásosokkal dolgozom, akkor egyáltalán nem gondolkodik a bennem levő színész, de amikor amatőröknek rendezek, akkor igen, mert őket meg kell segítenem. Nem úgy, hogy előjátszom, hanem úgy, hogy olyan technikákat mutatok nekik, amelyeket hasznosítani tudnak. Ez egy másik újdonság számomra, hogy mivel a pedagógia és a tanítás került fókuszba az életemben az utóbbi három évben, így olyan metódusok és technikák után kezdtem kutakodni és workshopokon tanulni, amelyek számomra is újak voltak. Egy olyan tudás áradt az életembe, amely már nagyon hiányzott, és amelynek birtokában kellett volna lennem főiskolás korom óta, de nem tanítottak meg rá. Úgyhogy ha azt kérdeznéd, színészként van-e hiányérzetem, a válaszom: nincs, mert kárpótolnak ezek a technikák, melyeket útközben megtanultam és továbbadtam másoknak, mert azokat egyszer majd színészként is alkalmazni fogom. Ez nagyon jelentős gyakorlati tudás. Azt azért sajnálom egy kicsit, hogy ennyi évesen ért utol mindez – lehet, hogy az egész színházhoz, színészethez máshogy állok, ha előbb történik meg.

* Akkor ez itt a tanács helye, hogy a fiatalok járjanak nyitott szemmel, és az egyetem után is tanuljanak?

– Igen, mindenképp. Mert nem mindent tanítanak meg a főiskolán. 

* Téged mi tud kibillenteni a komfortzónádból?

– Az emberi tényezők el tudnak bizonytalanítani. Mivel alapjában nagyon empatikus vagyok, és igyekszem a másik ember szemszögéből megélni a színházat, hiszen az egész lényét élem, amikor dolgozom vele, legyen az amatőr vagy profi, ezért ez a fajta szenzibilitás néha ki tud billenteni, amikor valakinek nehézségei akadnak, legyen az emberi vagy szakmai.

* Miért?

– Mert velük együtt küzdök, hogy megvívjuk azt a csatát, amelyet nekik meg kell vívniuk ahhoz, hogy megszülessen valami, illetve hogy a helyzet magaslatára tudjanak állni, végig tudjanak menni egy olyan folyamaton, amelynek végül győztesei lesznek. Én alapjában sikertörténetekre törekszem mindenkivel, ami nem feltétlenül hozza magával azt, hogy elvárásokat támasztok önmagammal és másokkal szemben, hanem hogy a lehető legtöbbet nyújtom. S ebben nyilván vannak tévedések is, de én teljes egészében adom magam ehhez.

* Azt is érted ezen, hogy egy kicsit pszichológusnak is kell lenned? Hogy tudd, hogy egy-egy mélypontnál mit kell mondanod?

– Nálam, ha szakmáról beszélünk, a sorrend mindig az, hogy alapjában jó ember, s utána következik a szakma. Az emberi tényezők a legfontosabbak, s nem rendelem ezeket a szakma alá. Egy jó alkotói közeghez alapjában jó emberi közeg szükségeltetik, ezért vagyok én most jelenleg a független szférában, mert azokat az embereket igyekszem megtalálni, akikkel jó közreműködés jön létre. Kényszermunkákat már nem vállalok, és nem sodródom olyan önkényes vagy öncélú munkák alá, amelyekben rosszul érzem magam, vagy mások miattam rosszul érezhetik magukat.

* Régen volt ilyen?

– Persze. Ez a szakma eléggé kíméletlen és önző tud lenni.

* Van még valami, amit máshogy láttál harmincévesként, és máshogy látod, csinálod most?

– Én erőteljesen spirituális lény vagyok. Annak idején a Sixtus-kápolnában volt egy csodálatos élményem. Azon kaptam magam, hogy a művészetnek egy olyan emelkedettségét nem sikerült megérintenem sohasem, amelyre mindig törekedtem, csak nem tudatosodott bennem. Hogy ég és föld találkozzon. Hogy valami jobb irányába igyekszik ez az élet, melyben rengeteg akadály van, mégis haladunk. S ezt a színház mennyire nemessé, emelkedetté, akár költészetté tudja formálni. Amióta tudatosodott bennem, azóta megváltozott a látásmódom a színház irányába. Ha a pályámat elölről kezdeném, operarendező lennék, mert ezt olyan komplex feladatnak látom, amelyben jól érezném magamat. Szerintem az opera az egésznek a csúcsa. Ma már több bennem a kíváncsiság, a kérdés, a rácsodálkozás, az empátia, a dolgok megérzése, mint korábban volt. Lehet, azért, mert elmentem egy kicsit innen. El kellett mennem, hogy elkezdjem máshogy vizsgálni a világot. S abban is megváltoztam, hogy az utóbbi években rengeteget olvasok, képzőművészeti kiállításokra járok, sok jó zenét hallgatok, rengeteg helyre elutazom, hogy megnézzem azt a sok mindent, amire szükségem van.