Beszélgetőtársam, Agárdi Hajnalka negyven éven át volt osztálytanító. Pályafutását 1982-ben kezdte a szabadkai Jovan Mikić Általános Iskolában, majd 2022-ben onnan is vonult nyugdíjba. Ez idő alatt kilenc rendes generációt vezetett végig, de a kezdeti években, a helyettesítések révén, szinte a fél iskolát tanította. Most, nyugdíjba vonulása után, egykori tanítványaként ültem vele szemben, ezért számomra ez a beszélgetés nem csupán egy pedagógus története, hanem visszaemlékezés is arra a személyre, aki végigkísérte első szárnybontogatásaimat.

Agárdi Hajnalka (fotó: Apró József )

* Mikor fogalmazódott meg Önben, hogy tanító szeretne lenni?

– Az általános iskolában voltak úgynevezett pioníróráink, melyeket nem a tanító néni tartott, hanem pionír vezetők, fiatal tanító nénik, akik az akadémián tanultak, és eljöttek órát adni. Olyan volt, mint egy szakkör, egy szabad aktivitási óra, melyen játszottunk, tanultunk, érdekes foglalkozások voltak. Az egyik barátnőm anyukája tanító néni volt a szabadkai gyakorló általános iskolában, és amikor nyolcadikos lettem, ketten mentünk ilyen pionírórát tartani, nálunk néhány évvel fiatalabb gyerekeknek. Érdekes volt, jól meg tudtuk szervezni, a gyerekek is szerettek, elfogadtak bennünket, és ez nagyon meg is fogott. Akkor mondta is nekem az a tanítóm, hogy Hajnikám, ez neked fekszik. Úgy gondoltam, megpróbálom, és azóta éveken át folyamatosan gyerekekkel foglalkoztam. Ezek a gyerekek pedig a mai napig jelentkeznek, és jóban vagyunk. 1982 júliusában diplomáztam, és emlékszem, augusztus 28-án már ott voltam az első tantestületi gyűlésen.

Az alany fotója: Elismerések

* Hogyan indult az első éve?

– A napköziben dolgoztam vegyes csoporttal, elsőtől negyedik osztályosokig. Voltak vagy 30-40-en, nem is tudom pontosan, de a csoportban csak én voltam tanító, huszonegy évesen. Jó volt, hogy nem mindjárt a tanteremben kezdtem, hanem egy picit megismertem a gyerekeket, megláttam, hogy ki mit tanul, hogyan működnek a dolgok. Bemelegítőnek nem volt rossz, és elég jól éreztem magam. Igaz, hogy a tanfelügyelő is eljött néha megnézni, meg nem volt annyi terem, és nem is voltunk elkényeztetve, de mindent meg lehetett szervezni.

* Akkoriban Ön volt az első fiatal tanítónő az alsós osztályokban. Milyen volt ilyen fiatalon bekerülni a tantestületbe?

– Akkor kezdődött a generációváltás. Nagyon jó időszak volt, mert kölcsönösen tiszteltük egymást. Számomra az idősebbek a tekintélyt jelképezték, ők pedig nem úgy vették, hogy konkurencia vagyok, hanem csapattagként kezeltek. A tisztelet és a barátság valóban megvolt köztünk. Amikor elkezdtem dolgozni, az első osztályomban 32-en voltak. Sok fiú, sok lány, jó osztály, én meg fiatal. Amikor befejeztük a negyediket, azt mondta az egyik anyuka: „Jaj, tanító néni! Tudja, féltünk attól, hogy maga olyan fiatal.” Az a jó, hogy a szülők mindig meg merték mondani azt, amit gondoltak. Én is mindig igyekeztem, hogy nekik is megfeleljenek a dolgok, mert azért mindenkinek a saját csemetéje a legfontosabb. Minden szülő szereti a gyerekét, megpróbál mindent megtenni érte, és amit lehet, azt közösen tesszük. Az évek során bevezettem közös kirándulásokat a szülőkkel együtt, hogy ők is ismerjék meg egymást, kimentünk az erdőbe, sütögettünk, játszottunk, ünnepségeket tartottunk. Fontos, hogy jó közösség legyenek, nagyon szép dolog, ha összetartanak – mindig van néhány diák, aki megmarad barátságban, és ezt szeretem. Fontos, hogy meglegyen a kontaktus köztük, hogy a tanító ne legyen elérhetetlen, merjenek odajönni, ha gondjuk van. Nagyon sokszor segítettük egymást, a gyerekek és a szülők is. A háborús korszak például anyagilag nehéz volt. Működtek az úgynevezett természetiskolák, ahová szerettek járni, de nem tudta mindenki megengedni magának. Olyan összefogás jött létre az egyik évben, annyi pénzt gyűjtöttünk össze, hogy az egész osztály ingyen ment. Az utazási irodában azt mondták, ilyet még senki sem csinált.

* Mit gondol, mitől lesz valaki igazán jó tanító?

– Fontos, hogy kulturált emberek legyünk, normálisan viselkedjünk, és tiszteljük egymást. Az a lényeg, hogy jó kisugárzásod legyen, életvidám, türelmes, jólelkű és barátságos légy. Mindig azt mondom, nem az a lényeg, hogy a gyereket ki fogja tanítani, hanem az, hogy milyen ember. Tanítani mindenki tud valahogy, de hogy jó ember légy, és pozitív, az a tanítóknál egy nagyon fontos tulajdonság. Mindenki azt mondja, milyen nehéz a mai gyerekekkel, de végül is a tanító is abban a korszakban él, mint a gyerek, alakulni kell. Nem várhatom el azt, hogy ha bemegyek a tanterembe, én legyek az atyaisten, akit mindenki hallgat meg imád. Ezért nekem is kell tennem, minta vagyok az osztálynak. Számít, hogy rendezett legyél, hogy az öltözéked esztétikus legyen, mert a gyerekek megfigyelik, mi van rajtad, hogyan beszélsz, milyen gesztusaid vannak. Nagy előny az is, ha nem vagy feszélyezett, mert akkor ők sem azok. A tanítónak felkészült embernek kell lennie sok mindenben, csak tudatni kell a gyerekekkel, hogy nem mindentudó, ezt el kell ismerni. Például engem az egyik diákom tanított meg furulyázni, úgyhogy mi is tanulhatunk a gyerekektől.

* Feltételezem, a negyven év alatt sokszor volt arra példa, hogy egy család több tagját is tanítsa.

– Hogyne. Az első generációmban tanítottam az apukát, utána tanítottam a húgát, később az idősebb, majd a fiatalabb fiát. Volt olyan is, hogy egy családban három fiú volt, négy év volt közöttük, és mind a három hozzám került.

* Ilyenkor befolyásolja a gyermekhez való viszonyulását az, hogy ismeri valamelyik családtagot?

– Nem, mert sohasem egyformák. Ha tíz gyereked van, mind a tíz másmilyen, úgyhogy ezt nem szoktam figyelembe venni. Az néha fontos, hogy honnan jön a gyermek, mert van, aki jobban startol, másnak pedig több meló kell ahhoz, hogy fejlődjön. Például volt olyan diákom, akinél eltolták az iratkozási évet, mert azt hitték, hogy óvodába kellene mennie, de valójában iskolába kellett volna. Neki a színeket kellett még tanítanom, késésben volt, de nem volt lemaradva, csak jobban oda kellett figyelni.

* Sokszor hallani, hogy a pedagógusi pálya nem egyszerűen munka, hanem hivatás.

– Tudod, hogy egy tanárnak/tanítónak mi a hivatása? Az, hogy a gyerekeket nevelje. Nem véletlenül mondják úgy, hogy oktatás és nevelés. Nagyon sokat kell a nevelésre adni, mert oktatni lehet, ahhoz megvan a tanterv, és ott lehetsz rugalmas. Ha van néhány év mögötted, akkor már tudod, hogy aznap mit tanítasz, de mindig mást hoz az élet, amire reagálni kell. Volt az osztály melletti kisteremben egy szekrényem, melyben sok mindent tartottam. A lufitól a csörgődobokig szinte bármit, amit el lehet képzelni, apróságokat. Amikor jött az ötlet, kivettem valamit a szekrényből, és felhasználtam a tananyaghoz. Én tipikusan olyan vagyok, aki abban a pillanatban tudja leginkább feltalálni magát, amikor a helyzet megkívánja.

* Az nem rossz érzés, hogy négy évre kapja el a gyerekeket, mialatt fejlődnek, egy közösség lesznek, aztán meg hirtelen tovább kell őket engedni?

– Az ember nyilván készül erre, meg ugye a gyerekeket is felkészíti közben, hogy lesz majd olyan, amikor elválunk. Kell egy kis idő, hogy az újakat megszokjam, nem hasonlítom őket össze, mert minden generáció másmilyen, mindet másképp szeretem.

* Milyen módszerei voltak arra, hogy lekösse a gyerekek figyelmét?

– Az első generációmban – sosem felejtem el – jött az egyik gyerek, hozott egy könyvet, Ezer vicc a javából, és néha olvastunk belőle a szünetben, vagy egy picit pihenés közben. A technika is fejlődött. Először még kis magnószalagjaim voltak, és a rádióból rögzítettem a verseket, később vittem magammal a fiam régi számítógépét. Jártunk át Magyarországra, ahol lemezeket, kazettákat, könyveket vásároltam. Ami igaz, az igaz, rengeteg pénzt elköltöttem, mert ezeket nem az iskola vásárolta. De magam miatt vettem meg őket, hogy könnyítsek a munkámon, és hál Istennek, meg is engedhettem magamnak. Szerettem, ha jól érzik magukat a tanulók, és én is, hiszen az unalmas órák senkinek sem jók. Ha csintalanok voltak a gyerekek, kivittem őket, két kör futás az iskola körül, és mindenki lenyugodott. Volt, hogy az óra elején megkérdeztem őket, mi történt velük, olyankor elmondták, hogy mi volt otthon. De volt idő, amikor a szégyenlősebbeknek a fiókba tettem egy borítékot, és azt mondtam: „Ha gondod van, és nem mered elmondani, írd le, tedd bele a borítékba, elolvasom, és ha kell, akkor segítek!” Egyébként látszik a gyerekeken, amikor valami bántja őket. A jó tanító ezt észreveszi, és tudja előre, hogy a diáknak nem lesz jó napja. Ilyen pillanatok is vannak. Az osztályban csináltunk kis műsorokat is, melyekre pénzt is gyűjtöttünk. Olyankor a gyerekek jobban vigyáztak a dolgokra, mert a sajátjuknak érezték. Nekünk lett először klímánk az iskolában, de saját tévénk is volt.

A szerző archívumából: Az osztályképünk 2007-ből

* Negyven év alatt nagyon sok minden változott.

– Alapjában véve mindig minden változik, de észrevétlenül. Ezért kell jó szakértőket, igazgatókat, tanárokat alkalmazni, olyanokat, akik szeretnek ott lenni. Az iskolának olyan környezetnek kell lennie, ahol a gyerek jól érzi magát. Kell öt–tíz év, de legalább egy generáció az embernek, hogy belejöjjön a munkájába. Mindenkitől lehet tanulni valamit, csak meg kell becsülni. Nem szabad senkit a foglalkozása vagy a családi helyzete miatt lenézni, hiszen nem tudhatod, hogy mikor találkoztok össze valahol, vagy miben tudjátok majd egymást segíteni.

* Beszéltünk a nevelés fontosságáról, de a tanítói pályája során mik voltak azok az értékek vagy gondolatok, amelyeket mindenképp szeretett volna átadni a gyerekeknek?

– Először is azt, hogy szeressék, tiszteljék egymást. Úgy gondolom, én is ilyen példát mutattam. Azt kell megtanulni, hogy nem a szavaiddal fogod a gyereket megnevelni, hanem a viselkedéseddel. Ha ő azt látja, hogy te barátságos vagy valakivel, akkor ő sem fogja bántani, de ha azt látja, hogy a szerencsétlen kisgyereket még te is bántod, akkor csapatostul fognak rászállni. Amikor vannak problémás gyerekek az osztályban, azokat először a tanítónak kell pátyolgatnia. A nehéz eseteket mindig szerettem, azokat, akiket fel kellett húzni, és érték is volt bennük. Fontos, hogy a gyerek ne úgy fejezze be az iskolát, hogy azt hiszi, tehetségtelen, vagy hiányzik valamije. Amikor megtalálod valakiben a tehetséget, például hogy milyen jó hangja van, szépen beszél, vagy jó a sportban, az remek érzés. Olyankor adsz neki például egy verset, hogy elszavalja, és sokszor mindenki más is meglepődik, hogy milyen ügyes. Ilyen apróságokkal érheted el, hogy legyen önbizalma. Ki lehet szúrni a tehetséget, mert mindenkinek van valamilyen, még a leggyengébb gyereknek is. A tanulásban nem biztos, hogy a legjobb lesz, de másban lehet, és ez egy szuper dolog. Mindenkit abban buzdítottam egy kicsit, amiben lehetett. Volt már olyan, hogy a szülő eljött, és azt mondta, nem is vették észre, nem is gondolták, hogy a gyerekük mit tud. Ezek az apróságok teszik az ember életét széppé. Valójában nekem nem szakmám, hanem hivatásom van. A család az első pont, onnan indul a nevelés, és az már kiskorban megmutatkozik, de egyedül nem lehet, csak közösen. Ahol a közösség megvan, ott nincs gond. A negyven év alatt nem mondom, hogy nem akadtak nehéz helyzetek, de mindent meg lehetett oldani. A beiskolázás elsőben indul, régebben elég volt egy-két hónap, a mai gyerekeknél már egy évig kell húzogatni őket, hogy megtalálják a kereteket; hogy másokhoz hogyan viszonyulnak; hogy megtanulják, nem egyedül vannak a világban, és tisztelni kell a másikat; ha gond van, ne féljenek segítséget kérni… De ez mindenki (szülő, gyerek, tanár) részéről nyitottságot igényel. A tanítónak az egóját egy kicsit zsebben kell tartania. Nem szabad nekiesni a gyerekeknek. Persze van, hogy néha hülyeséget mondanak vagy csinálnak, de sokszor ők sem tudják, mit tesznek, csak nem tudják magukat másképp kifejezni. Ha ismered a diákodat, és látod, hogy aznap rossz napja van, akkor tudsz rajta segíteni. Látnia kell, hogy számíthat rád.

* Milyen érzés volt hirtelen kilépni abból az életből, amely ennyire meghatározta a mindennapjait?

– Amit szeretek a nyugdíjaséletben, az az, hogy semmit sem kell időre csinálni. Úgy is állítom be az életemet, mert ha végiggondolod, negyven éven át 45 percekre éltem. Ezért ami 45 percig tart, vagy esetleg fél napig kell csinálni, az bejön nekem. Ami annál több, az már fárasztó. Vezetem a háztartást, néha festegetek, sokat utazom. Szeretek elbeszélgetni emberekkel, elmenni valahova. Többnyire lazítok, de azért mindig van mit csinálni.

Még pályakezdőként, egy 1982-ben megjelent újságcikkben, arra a kérdésre, hogy mi a pedagógusi krédója, ezt felelte: „Olyan pedagógussá válni, akit tanítványai az iskolán kívül is, évek múltán is örömmel üdvözölnek. Ennek a tényezői pedig az emberi kapcsolatok teljessége, a gyerekek irányában kialakított helyes viszony, és olyan légkör, melyben sikerült megteremteni az értelmi és érzelmi elemek egyensúlyát.” A cikk szerzője akkor azt kívánta a fiatal pedagógusnak, hogy elképzeléseit maradéktalanul meg is tudja valósítani. Négy évtized távlatából már nem is kérdés, hogy sikerült-e. A tanítónő munkáját elismerésekkel is jutalmazták. 2022-ben átvehette a X. Vajdasági Tehetség Gála Tehetségek Szolgálatáért Mentori Díjat, majd 2024-ben Magyarország Belügyminisztériuma a gyermekek oktatása-nevelése érdekében végzett több évtizedes kiemelkedő tevékenységéért Pedagógus Szolgálati Emlékérmet adományozott számára.

Ahogy a díjak is mutatják, Agárdi Hajnalka évek alatt végzett munkája nemcsak a tanítványok és a szülők számára volt értékes, hanem szakmai szinten is méltatták azt a szolgálatot, amelyet a gyerekek oktatásának és nevelésének szentelt.