Aztán megjött az ősz, és vele a szeszélyes, szeles időjárás. A szomszéd néni a könnyeivel küszködve kért meg bennünket, hogy csináljunk valamit, mert veszélyben érzi a házát a fenyőnk miatt. Amikor egy különösen szeles napon láttam, mennyire kileng a fa, megszületett a döntés: kivágatjuk. Nem tagadom, sírva vártam a favágót. Olyan volt, mintha a testembe, a lelkembe vájná a láncfűrészét. Fél óra alatt végzett a fenyővel, én pedig könnyezve szedegettem a maradványait, a csoda szép tobozokat. Azokból a kipergett magokat elültettem, és még mindig van belőlük — hamarosan azok is földbe kerülnek.

Most üres az udvar, azóta is nagyon üres, hiszen hiába ültettünk azonnal több facsemetét a fenyő helyére, évek, évtizedek kellenek, mire azok nagyobb méretűre nőnek. De elültettünk, ha nem is magunknak, ha nem is a gyermekeinknek, de az unokáinknak biztosan. Mert talán ők már meg tudják majd becsülni a fákat. Sajnos azt tapasztalom, hogy még mindig sokan döntenek úgy, hogy kényelmi szempontokat szem előtt tartva megszabadulnak mindentől, ami lombhullató, mert, ugye, ki fogja ősszel összekaparászni a leveleket… Én például nem. Elsöpröm a járdáról, de a fűben ott hagyom, nem érdekel, megszólnak-e érte a szomszédok. Az avar nem árt senkinek, kizárólag esztétikai szempontból takarítjuk. Erre pedig nem vagyok hajlandó, már csak azért sem, mert nekem nem árt. Az viszont sokkal inkább, hogy amikor hajnalok hajnalán felébredek, mert a forróságtól nem lehet aludni, még a klíma mellett sem, nem tudok hova menekülni. Kimegyek az udvarba, a felkelő Nap fényében locsolom a sok-sok facsemeténket, melyek — reményeink szerint — egyszer erdővé nőnek. Most még ennek nyomát sem látni, még picik és érzékenyek, de már bennük van az ígéret, hogy egyszer a terjedelmes lombkoronájuk hűvös ölelésébe menekülhetünk majd. Legközelebbi csillagunk nemcsak életet ad, de a sugaraival gyilkolni is képes, és ezt — ha eddig nem is — az idén nyáron biztosan mindenki megtapasztalja. Mert nem tudunk elrejtőzni a forróság elől, mert nincs menedék, mert a fáknak már rég búcsút mondtunk.

Az idén ősszel egy feladat lebegjen a szemünk előtt: ültessünk el legalább egy fát! Hogy ha mi már nem is, de legalább az utánunk következők tudjanak hová menekülni, amikor beköszönt a nyár. Ez most az egyetlen esélyünk a túlélésre.