Nyolc évtized alatt a vajdasági magyarság nagy múltú hetilapja folyamatosan jelen volt: nem csupán híreket közölt, hanem közösséget is formált, identitást őrzött, és hiteles lenyomatát adta a változó történelmi korszakoknak. Az eseményekről való tudósítás — nyomtatott formában, illetve a világhálón is — maradandó nyomot hagyott a közösségi emlékezetben.

E hosszú történet különös felelősséget ró minden új nemzedékre, mely tollat ragad: tiszteletben kell tartania az elődök munkáját, miközben választ keres a jelen kihívásaira. Nem kis teher ez a pályájuk elején álló fiatalok számára, akik a felgyorsult információáramlás világában kívánnak szerepet vállalni — különösen akkor, ha az első „XXI. századi”, vagyis az új évszázadban született újságíróként lépnek be a szerkesztőség életébe. Ez lettem én a Hét Nap történetében, és számomra ez különös megtiszteltetés. Munkám során igyekszem olyan embereket megszólítani, olyan közösségekről tudósítani, akik/amelyek ritkábban kerülnek reflektorfénybe. Bízom abban, hogy a korosztályombeliek is nyitottan fogadják a fiatalokról, alkotó értelmiségiekről, közösségformálókról szóló történeteket, melyek talán arra is ösztönzik őket, hogy maguk is cselekedjenek, esetleg tollat ragadjanak. Az ezzel összefüggésben érkező megkeresésekre és pozitív visszajelzésekre nem csupán visszaigazolásként, hanem egyértelmű feladatként is tekintek: hidat építeni múlt és jelen között. Az évforduló mindenekelőtt erre emlékeztet: a lap történetét végső soron nem mi írjuk meg, hanem azok az eljövendő nemzedékek, amelyek évtizedek múltán már történetként tekintenek ránk vissza.