Ilyen Papajcsik Zsolt és felesége, Papajcsik Andrea is. Két diplomás ember, akinek bőven lett volna lehetősége máshol boldogulni, mégis egy szórványtelepülésen rendezték be életüket. Zsolt agrármérnök, aki családi örökségként folytatta a gazdaság irányítását, Andrea pedig pszichológus, aki Szabadkáról költözött Veprődre, hogy ott építse fel saját szakmai életét. Ma két fiukat nevelik, a természetközeliség jegyében, megismerkedésük története pedig szinte mesébe illő, hiszen egy kamaszszerelemből szövődött köztük életre szóló kötelék.

P. Zs.: – A családom már nagyjából az 1730-as évektől itt él. Ez a hely, ahol most lakunk, a negyedik–ötödik generáció óta a családunké. A ház, ha jól tudom, 1976-ban épült újjá, a dédszüleim éltek itt, akik bejöttek a szállásról. Mivel én vagyok az egyedüli fiúunoka, a régi, hagyományos öröklődés szerint én kaptam a házat. A feleségemmel 2014-ben házasodtunk össze, tizenkét éve költöztünk ide, és felújítottuk. Egy cserkésztáborban ismertük meg egymást még 2003-ban, én tizenhat éves voltam, ő meg tizennégy.

P. A.: – Zsolt tősgyökeres veprődi, én meg tősgyökeres szabadkai vagyok. Egy kamaszszerelemből lett egy komoly. Egyértelmű volt, hogy ha összeházasodunk, akkor többnyire én kell hogy alkalmazkodjak hozzá, mivel a mezőgazdaság miatt helyhez kötött életet kell élnie. Szabadkára jártam középiskolába, aztán Szegeden fejeztem be az egyetemet. Amikor ideköltöztem, akkor nem ismertem sem a helyet, sem az embereket. Ha már van diplomám, és ráadásul olyan foglalkozást választottam, amelyet szeretek, az is egyértelmű volt, hogy nem akarok háziasszony lenni, így először elmentem önkénteskedni. Kúlán a Petőfi Brigád Általános Iskolában kezdtem, ahol egy évig önkénteskedtem, később pedig két iskolának is én lettem az állandó iskolapszichológusa.

Zsolt és Andrea (a szerző felvétele)

* Néha hiányzik Szabadka?

P. A.: – Az a helyzet, hogy jó visszamenni a szüleimhez, és jó érzés ott lenni, viszont annyira megváltozott már a város látképe, amely az emlékeimben él – egyik nagy szívfájdalmam a zöld szökőkút eltüntetése –, hogy nem mondanám azt, hogy hiányérzetem van. Itt érzem azt, hogy ez az otthon.

* Gondolkodott azon, hogy nem folytatja a családi tradíciót, és elköltözik máshová?

P. Zs.: – Topolyán fejeztem be a gimnáziumot, utána pedig Újvidékre mentem, és a mezőgazdasági karon tanultam. Amikor megkaptam a diplomámat, hazajöttem, és munkát kaptam egy privát cégnél. Megtapasztaltam, hogy nálunk sajnos kisajátítják a fiatalokat, akik buzgón, frissen fejezik be az egyetemet, és szeretnének dolgozni. Én is egyike voltam azoknak, akik szerették azt, amit tanultak, de fél év után otthagytam a munkát, mert teljesen kizsigereltek. Itthon volt földünk, és magától értetődő volt, hogy ezt szeretném csinálni, nem erőltették rám, magamtól jött. Én sem akarom a saját gyerekeimre erőltetni, sőt, most már annyira megváltozott a mezőgazdaságról alkotott képem meg az itteni helyzet a szárazság miatt, hogy nem is ajánlanám nekik, de majd a fiúk eldöntik, hogy szeretnének-e itt maradni. Én örülök, hogy maradtam, hiszen ez az, amit szeretek csinálni.

Papajcsikék nem állítják, hogy könnyű. A változó éghajlat miatt egyre kiszámíthatatlanabb a mezőgazdasággal foglalkozók élete. A faluban kevés a munkalehetőség, a magyar közösség pedig évről évre kisebb. Veprőd egykor a tojásfarmjáról volt ismert, mely még ma is működik. A település kulturális életében a Kossuth Lajos Magyar Művelődési Egyesület töltött be meghatározó szerepet, de a világjárvány óta nehéz időket él, így a rendezvények fokozatosan elmaradtak.

* Hol tudtok társasági életet folytatni?

P. A.: – Nagyon kiöregedett a falu, ha csak a magyarságot nézzük, talán egy-két emberrel lehetne barátkozni, aki körülbelül olyan idős, mint mi. Az az igazság, hogy Kúlára szoktunk járni, mert ott van a társaságunk és a gyerekeink barátai is, meg egyébként is ott van az iskolájuk. Az MNT szervezésében van egy kisbusz, mely összeszedi a szórványban élő magyar gyerekeket, és elviszi őket iskolába. Annyira kevesen vagyunk már, hogy csak három család gyerekeit szállítják. Szórakozni is Kúlára megyünk.

P. Zs.: – A négy osztályt még magyarul fejeztem be itt Veprődön. A négy évvel fiatalabb húgomé volt az utolsó generáció. Akkor sokkal többen voltunk gyerekek, nem csak magyarok, szerbek is. Az előnye az volt, hogy nagyon korán megtanultam szerbül. Még ma is létezik a művelődési egyesületünk, ahol rendszeresen, amikor még tizenéves voltam, minden esztendőben volt színjátszó csoport, versmondás, farsangi bál, de egy ideje ezek sajnos már nem működnek. Akkor még összetartottunk, de aztán mindenki középiskolába, egyetemre ment. Ötödiktől nyolcadikig Kúlán voltam iskolás, ezért is járunk oda, mivel az akkori barátokkal még ápoljuk a kapcsolatot. Hál’ istennek, nagyon sok a gyerek, amikor összejövünk egy-egy születésnapra, általában 30-40 gyerek is van.

P. A.: – Ami a vallási életet illeti, rendszeresen van nálunk katolikus mise, és járnak is rá. A templom már nagyon régóta itt van, és büszkék vagyunk arra, hogy a védőszentje Szent István. Ilyenkor szép ünnepség is szokott lenni.

P. Zs.: – Nagyszüleim korában 2500–3000-en is voltak a faluban, nagy részük pedig magyar. Az utóbbi húsz évben nagyon sokan elmentek vagy meghaltak, és minket is csak a mezőgazdaság köt ide, semmi más, de még itt vagyunk. Egyesek állattenyésztéssel, mezőgazdasággal foglalkoznak, mások ingáznak a környező településekre.

* Mi az, amiért jó itt élni?

P. Zs.: – Nyugodt, csendes, zöld. Sokszor mondják, hogy a községben a mi falunknak van a legszebb központja, és rengeteg a fa. Nagyon szeretem a csendet, a zöldet, innen minden könnyen elérhető, felújították az utakat, nincs városi zaj.

P. A.: – Érdekes, nekem is a nyugalom jutott eszembe. Szabadkán a Prozivkán nőttem fel, mely ugye zajos, és sok az ember. Itt viszont a nyári időszakban, amikor este kinyitjuk az ablakokat, úgy fekszünk le aludni, hogy halljuk a tücskök ciripelését, és madárcsicsergésre ébredünk. Ezt a természetközeli élményt cserkészekként is szerettük, ez köt össze bennünket. Mivel lakásban nőttem fel, én már annak is örülök, hogy van egy kertünk, ahol a gyerekeimmel tudunk játszani. Ők is nagyon élvezik, és Szabadkára valójában üdülni mennek a nagyszülőkhöz. Tapasztalom, hogy mennyire felgyorsult életet élünk, de amikor hazajövök, ki tudok kapcsolni, és minden lelassul. Építettünk egy búbos kemencét, mivel Tóthfaluban is voltunk néhányszor táborban, ahol ezek a hagyományos, magyar banyakemencék voltak. Annyira megmaradt bennünk az az emlék, ahogy idős nénik sütötték nekünk a hamuban sült pogácsát, hogy egy vágyunk/álmunk volt, hogy egyszer nekünk is legyen ilyenünk.

P. Zs.: – Kint sütögetni nagyon jó program, és szinte minden évszakban lehet. Ha nekem, aki egy – ahogy mondani szokás – konzervatív, paraszti családból származom, ahol a nőnek a konyhában és a gyerekek körül volt a helye, a férfinak pedig kint a földeken, tizenöt-húsz éve azt mondja valaki, hogy kint fogok sütögetni egy kemencében, akkor kinevettem volna. Na, ehhez képest alig várom, és nagyon szeretem csinálni. A faluban mindenki mindenkit ismer. Ez egy kisközösség. Nehéz úgy elmenni a boltba, hogy ne álljak meg legalább háromszor valakivel beszélgetni, tehát annak is van szépsége, hogy ismerjük egymást. Ha nem volna a gazdaság vagy a földek, akkor nem hiszem, hogy itt maradtam volna, de nem sajnálom. Apám és a testvérei is kitanultak egy szakmát, az egyik fivére gépész-, a másik agrár-, apám pedig kertészmérnök.

P. A.: – Ezt próbáljuk a gyerekeinknek is megtanítani, hogy nem rossz, ha több szakmát is kitanulnak, mert sosem lehet tudni, merre viszi őket az élet. A nagyobbikat már cserkésztáborba is küldtük, melyet azért szeretek, mert ott még mindig abban hisznek, hogy a digitális világot mellőzni kell, és a gyerekek valóban megélik a természetközeliség élményét. Tanulják meg az önállóságot, és szeretném, ha ők is átélnék, milyen is sátorban aludni, vagy szalonnát sütni a tűzön. Nekünk éppen ez tetszett benne, és erre az útra szeretnénk őket is terelni. Persze haladunk a korral, nem lehet teljes mértékben elzárni őket a világtól.

* A gazdaságban mi a helyzet?

P. Zs.: – Apám és az ő apja nagyon sokféle növénnyel foglalkoztak, viszont a nagytermelők meg a behozatal úgyszólván versenyképtelenné tették a kistermelőket, mert egyszerűen nem tudtuk tartani az iramot, és az árak is csökkentek. Én átálltam a gabona, olajrepce, cukorrépa és napraforgó termesztésére, de annyira rohamosan változik a klíma, hogy folyamatosan újra kell gondolnunk, mit is termeljünk. Emlékszem, tizennégy éves koromban jártunk ki a munkásokkal kapálni, egész nap kint voltunk, de kibírtam, most meg jó, ha nyáron reggel 10-ig van kint az ember, egyszerűen nem lehet megmaradni a földeken. Csináljuk, és meglátjuk, mi lesz, minden év egy új kihívás.

Papajcsikék története így nemcsak egy szórványban élő család mindennapjairól szól, hanem arról is, hogy a bizonytalanság ellenére is lehet ragaszkodni ahhoz a helyhez, amelyet az ember az otthonának választott.