A selejtezősorozatban szemtanúi lehettünk néhány biztató felvillanásnak, összességében azonban nem sikerült átlépni azt a bizonyos képzeletbeli küszöböt. A sorsdöntő pillanatokban ismét előjöttek a már jól ismert problémák, az elkerülhető egyéni hibák, a kihagyott helyzetek, a vezetés megtartására való képtelenség. Több mérkőzésen a válogatott előnyben játszott, majd ráült az eredményre, ami rendre megbosszulta magát. Ez különösen akkor volt fájó, amikor egyetlen gól vagy döntetlen is elég lett volna ahhoz, hogy maradjon esély a továbbjutásra. A keret többre lett volna képes, hiszen a játékosok nagy része klubszinten jó formában teljesít, a pályán azonban nem mindig jelent meg az a fajta összhang és magabiztosság, amely a továbbjutáshoz szükséges lett volna. A szurkolók csalódottak, hiszen a nemzeti csapatot övező optimizmus miatt sokan azt hittük, érdekeltek leszünk a márciusi pótselejtezőkön. A valóság azonban kijózanító volt, és emlékeztetett arra, hogy a lelkesedés önmagában nem elegendő. 

A kudarc ellenére a jövő nem teljesen kilátástalan. A válogatottban akadnak fiatal, feltörekvő játékosok, akik az elkövetkező években meghatározó szerepet tölthetnek be. A csapat továbbra is képes lehet látványos és bátor futballra, ám a tanulságokat minél hamarabb le kell vonni. El kell kerülni a könnyelmű pontvesztéseket, vezetés birtokában pedig a saját térfélre való visszahúzódás helyett végső csapást kell mérni az ellenfélre.

A jövő tervezését azonban még felülírja a csalódottság és a hiányérzet. A máig fel nem dolgozott érzés, hogy a magyar válogatott nem lesz ott azon 48 válogatott között, amely pályára léphet a világ legnagyobb labdarúgószínpadán.