Elindult a Ko si bre ti? (Ki vagy te?) elnevezésű internetes platform, melyen a polgárok a hatalom pökhendi tisztségviselőit, a korrupciógyanús eseteket vagy egyszerűen csak a mindennapi igazságtalanságokat jelenthetik be. Első hallásra úgy hangzik, mint a közvetlen demokrácia digitális ünnepe. Másodikra inkább úgy, mint amikor valaki saját magának küld panaszlevelet.

A kezdeményezést Aleksandar Vučić köztársasági elnök azzal indokolta, hogy az emberek így közvetlenül jelezhetik, ha valamelyik önkormányzati vagy állami funkcionárius visszaél a hatalmával, arrogánsan viselkedik, vagy egyszerűen nem végzi a munkáját. Az első napokban több száz, majd néhány nap alatt már több ezer bejelentés érkezett. Az elnök pedig bejelentette: naponta akár egy órát is szán arra, hogy személyesen nézze át a panaszokat. Pedig nem ez volna a dolga. Ahogyan sok más sem.

Az ember ilyenkor óhatatlanul felteszi a kérdést: Ha az államfő olvassa a korrupciós bejelentéseket, akkor mivel foglalkozik az ügyészség? Ha a köztársasági elnök dönt arról, hogy egy hivatalnok túl nagyképűen parkolt a járdán, akkor mire való a rendőrség? Ha pedig egy internetes oldal gyorsabban oldja meg a közigazgatási problémákat, mint az erre létrehozott intézmények, akkor talán nem a honlap a történet legérdekesebb része.

Az ellenzék és több politikai elemző szerint éppen ez a platform valódi üzenete. Nem a korrupció elleni harc, hanem annak beismerése, hogy az intézményrendszerben az állampolgárok már nem bíznak eléggé ahhoz, hogy oda forduljanak panaszaikkal. Hiszen ha minden rendben működne, az oldal felesleges volna. Aki vesztegetést tapasztal, feljelentést tesz, aki jogsértést lát, bírósághoz fordul, aki hivatalnoki visszaélést észlel, a megfelelő hatósághoz megy. Legalábbis a tankönyv szerint. A szerbiai politika azonban régóta nem tankönyv szerint működik.

A személyes problémamegoldásnak nagy hagyománya van. Emlékezhetünk arra, amikor Aleksandar Vučić miniszterelnökként, majd később köztársasági elnökként órákon át fogadta a polgárokat, vidéki városokba vitte a kormány üléseit, vagy éppen falvakban hallgatta végig, kinek kell út, traktor, iskola vagy orvos. De arra is emlékezhetünk, amikor személyesen mentett meg egy gyereket az óriási havazás közepette. Ezek a jelenetek mindig ugyanazt az üzenetet közvetítették: ha baj van, nem az intézményhez kell fordulni, hanem az első emberhez.

Persze a történetnek van egy másik olvasata is. Lehet azt mondani, hogy végre valaki meghallgatja az embereket. Hogy a bürokrácia lassú, a hivatalok érzéketlenek, a polgárok pedig minden olyan csatornának örülnek, ahol választ remélhetnek. Kétségtelen: sokan nem politikai ügyeket jelentenek be, hanem egészen hétköznapi gondokat. Rossz utakat, szemétszállítást, tankönyveket, parkoló autókat vagy éppen elhúzódó ügyintézést. Az államfő szerint már több ügyben is sikerült megoldást találni.

Csakhogy ettől még ott marad a kényelmetlen kérdés: Vajon egy jól működő államban valóban az ország első emberének kell intéznie a kátyúkkal és a parkolással kapcsolatos ügyeket? Vagy éppen az volna a jó kormányzás ismérve, hogy ezekről a köztársasági elnöknek nem is kellene tudnia?

A Ko si bre ti? elnevezés ráadásul önmagában is beszédes. A mondat a szerb hétköznapok ikonikus fordulata. Akkor hangzik el, amikor valaki a hatalmára, kapcsolataira vagy státuszára hivatkozva próbál előnyt szerezni. Tudod te, ki vagyok én? – kérdezi a kiváltságos. A portál pedig azt ígéri, hogy ezt a mentalitást leplezi le. Az irónia csak az, hogy a rendszer, mely most harcot hirdet a kivételezések ellen, éppen erre a személyes tekintélyre építette politikai működését az elmúlt években.

Lehet, hogy a honlap valóban segít néhány embernek. Lehet, hogy néhány hivatalnok kétszer is meggondolja, hol parkoljon, hogyan beszéljen az ügyféllel, vagy milyen hangnemben válaszoljon egy levélre. Ez önmagában nem rossz. Csak közben ne felejtsük el: az erős intézmények nem attól erősek, hogy van fölöttük egy még erősebb ember, hanem attól, hogy nélküle is működnek.