Elindult a lavina. Az elégedetlen egyetemisták megfogalmazták a követeléseiket, majd ezeket újabbak követték. Az igazságért és a szebb jövőért harcoltak, harcolnak politikától mentesen — állították. Aki mégis politikai szándékot vélt felfedezni a blokádok, útlezárások, intézmények fizikai elzárása vagy a diákokat támogató sztrájkok, munkabeszüntetések mögött, az maga volt az ördög.

Mára viszont beigazolódott, hogy előre hozott választást szeretne a fiatalok egy csoportja, most, hogy nemrég megalakult az új összetételű kormány. Listát is állítanának. Ezzel sincs semmi baj, joguk van hozzá, csak tisztában kell lenni azzal, mivel állunk szemben.

Azzal sincs semmi gond, hogy eltérőek az emberek nézetei. A baj ott kezdődik, amikor politikai hűségnyilatkozatot kérünk egymástól, mielőtt folytatnánk a beszélgetést. Megszakadnak barátságok, emberi kapcsolatok csak azért, mert nem vagyunk egy véleményen. Az pedig már abszurd és gyerekes, ha a különféle kommunikációs csatornákon letiltjuk azt, aki a „másik oldalon” áll, támogatja vagy megkérőjelezi a tüntetések jogosultságát. Az sem normális állapot, hogy az oktatási intézményekben a tanári szoba „háborús övezetté” vált, és ellenségek lettek a sztrájkoló és a dolgozni kívánó pedagógusok. Már nem számít, jó ember vagy-e, hanem hogy melyik táborba tartozol. Ez nem demokrácia.

Vannak, akik a rebellis mozgalmakkal értenek egyet, mások azt szeretnék, ha normálisan lehetne élni, közlekedni, tanulni.

A tét az, hogy meg tudjuk-e őrizni egymást. A másként gondolkodó nem ellenség. Az egyetemisták lendülete érték, de a társadalmi béke is az. Én a békére, a normalitásra teszem a voksom. Véleményem természetesen van, de nem tekintem ellenségemnek azt, aki az ellenkezőjét gondolja. Az idő majd bizonyít. Néhány szög már kibújt a zsákból.