A Georgia Állami Egyetem kutatói arra voltak kíváncsiak, mi történik az akciójátékokkal rendszeresen játszó emberek agyában, amikor gyorsan kell feldolgozniuk a látottakat, majd döntést hozniuk. A vizsgálatba csaknem 50 fiatalt vontak be. Játékosnak azt tekintették, aki az előző két évben legalább heti 5 órát töltött FPS-, RTS-, MOBA- vagy Battle Royale-játékokkal. A másik csoport tagjai ezzel szemben szinte egyáltalán nem játszottak. A résztvevőket nem úgy tesztelték, hogy ki talál el több ellenfelet a Call of Dutyban, hanem egy mágnesesrezonancia-készülékben fekve különböző színű, ellentétes irányba mozgó ponthalmazokat kellett figyelniük. Ki kellett választaniuk a megfelelő színű pontokat, felismerni azok mozgási irányát, majd gombnyomással jelezni a választ. Elismerem, nem hangzik túl izgalmasnak, az agyat viszont alaposan megdolgoztatja. Rövid idő alatt kell kiszűrni a lényeges információkat a vizuális zajból, döntést hozni, majd a látottakat kézmozdulattá alakítani. Ugyanez történik játék közben is, csak ott a pontok helyett ellenfelek, csapattársak, térképek, célpontok és egyéb elemek versengenek a figyelmünkért.

A játékosok átlagosan 190 ezredmásodperccel gyorsabban válaszoltak. Ez elsőre nem tűnik soknak, ám amikor az egész döntési folyamat 1 másodperc alatt játszódik le, már jelentős különbségről beszélünk. Ráadásul nem egyszerűen gyorsabban nyomkodták a gombokat. A nagyobb sebesség nem járt több hibával, vagyis gyorsabban, de ugyanolyan pontosan dolgoztak. A kutatók nemcsak azt figyelték, mely agyterületek váltak aktívabbá, hanem azt is, hogyan kommunikáltak egymással. A játékosoknál a látvány feldolgozásáért, a fontos ingerek kiválasztásáért és a mozgás előkészítéséért felelős területek között erősebb kapcsolatokat találtak. A kutatók szerint mindez a kognitív erőforrások átrendeződésével magyarázható. Az agy folyamatosan alkalmazkodik ahhoz, amit rendszeresen csinálunk. Egy zenésznél a hangszerjátékhoz, egy sportolónál a mozgáshoz, egy játékosnál pedig a gyorsan változó helyzetek felismeréséhez és kezeléséhez. Egy pörgős játékban másodpercenként kell megkülönböztetni a fontos információt a díszlettől, követni a mozgó célpontokat, figyelni a pályát, a csapattársakat, és közben előkészíteni a következő lépést. Kívülről mindez gyakran esztelen gombnyomkodásnak látszik, az agy számára azonban meglehetősen kemény edzés. A játékos döntéseket hoz, tervez, hibázik, problémákat old meg, együttműködik más játékosokkal.

Mindebből persze nem az következik, hogy néhány óra játék után mindenki okosabb lesz. Azt viszont egyértelműen megmutatta, hogy a játszás nem passzív bambulás. Különösen érdekes ez annak fényében, hogy a játékokat milyen gyakran teszik felelőssé a való világ problémáiért. Ha egy fiatal erőszakos cselekményt követ el, és kiderül róla, hogy korábban lövöldözős játékokkal játszott, sokan máris megtalálták az okot. Csakhogy emberek 100 milliói játszanak ugyanezekkel a játékokkal anélkül, hogy valaha egy bogarat is lecsaptak volna. Nem kell mindenhol ok-okozati kapcsolatot keresni. A videójáték ma már ugyanolyan történetmesélési forma lehet, mint a film vagy az irodalom. Emellett problémákat ad, szabályokat állít fel, majd arra kéri a játékost, hogy ezeken belül találja meg a megoldást.

A túlzásba vitt játék természetesen gondot okozhat, mint szinte bármi más, amit mértéktelenül végzünk. Ettől azonban még ideje volna elengedni azt az elképzelést, hogy minden, képernyő előtt eltöltött perc egyforma. Nem mindegy ugyanis, hogy valaki egy összetett játékban gondolkodik, döntéseket hoz, és együttműködik másokkal, vagy órákon át rövid videókat görget, melyekből másnapra egyetlenegyre sem emlékszik. Nem az a legnagyobb baj, hogy a gyerek a képernyőt nézi, hanem az, hogy mit néz rajta.