Gyerekként megtanultuk egy kis ablakon át szemlélni a világot; hogy mit, hogyan, miért kell mondanunk, gondolnunk, tennünk és vállalnunk. Megtanultuk a ház felépítését, részeit, szobáit, szabályait, a dolgok helyét és rendjét, valamint azt is, hogy kit, meddig és miért engedünk az életünkbe.
De mielőtt bárkit is beengednénk, kialakul egy kép az udvarunkról, a kertünkről, a rendezettségünkről (vagy éppen annak hiányáról), az életünkről, és hogy miket éltetünk vagy ültetünk tovább a környezetünkbe. A kertben találkozik a ház a világgal, itt ülnek le az emberek kávézni, itt szedik a gyümölcsöt, itt töltődnek fel a nap első és utolsó sugaraival. De maga a ház felépítése ennél egy kicsit bonyolultabb, mert ha kilépünk a bejárati ajtón, rájövünk, hogy a kijárat keresése közben a bejáratot veszítettük el.
Minden hajléknak van egy előszobai része, melyet csak a számunkra nagyon távol álló személyek ismernek — belőlük van a legtöbb. Ők azok az emberek, akiket látásból ismerünk, köszönünk nekik az utcán, vagy kapunk tőlük életünk során egy aprócska, jóleső mosolyt a váróteremben. A nappalioldalunkat már egy kicsit jobban ismerik; ebbe a körbe tartoznak a volt osztálytársak, akikkel már nem tartjuk a kapcsolatot, de egykor jóban voltunk, a kollégák, akikkel nem járunk el kávézni, vagy a piacos „barátaink”, akik megkérdik, mit vásároltunk. A konyhához már sokkal közelebb álló személyek tartoznak. Olyanok, akik meghívtak bennünket egy kávéra — vagy éppen fordítva, sőt: közös ebédre, vacsorára, sütizésre, locsolkodásra, születésnapra, vagy bármilyen ünneplés alkalmával ott voltunk egymásnak. A hálószoba sokkal intimebb rész — ide engedjük be az életünk során a legkevesebb embert. A háznak ez a része elsősorban a bizalomról szól, ahol nagyon kevesen férnek el. Majd szemben találjuk magunkat a fürdőszobával, ahol szinte majdnem mindig egyedül vagyunk. Itt kezdjük a napot, és itt is fejezzük be. Itt nézünk először és utoljára tükörbe — nap mint nap. Itt tervezzük a napot, és itt is zárjuk le — egyedül. Amit még nem említettem: van fent és lent — azaz van padlás és pince is, ahol régi, megporosodott, elfeledett álmok laknak, melyeket még gyerekként megígérünk magunknak fogmosás közben, a tükör előtt. És ott vannak az elfojtott vágyak, érzések és emlékek — melyeket az idő múlásával fiókokba, dobozokba pakoltunk. Ezek vagyunk mi. Minden országban, minden városban, minden utcában és minden házban lakik valaki — különböző, de mégis ugyanazokkal az álmokkal és ugyanazokkal a mesékkel.
