Az elmúlt időszakban mindenki feszülten várta, mi lesz a magyarországi választás eredménye. Április 12-e előtt nem telt el úgy nap, hogy valaki ne hozta volna fel a témát, sőt, egyetlen közösségimédia-platformot sem lehetett úgy megnyitni, hogy ne jöjjön velünk szembe politikai tartalom. Hirtelen mindenki szakértővé vált, még az is ezzel foglalkozott, aki soha életében akár egyetlen politikai diskurzusba sem szagolt bele. A vasárnapi ebéd során sem azt tárgyaltuk meg, kinek milyen volt a hete, hanem családtagok csaptak össze a mama rántott húsa felett azon, hogy melyik párt a jobb, és kire kell behúzni az x-et.
Ahogy bekerültem egy társaságba, azon kaptam magam, hogy azt figyelem, az emberek hogyan nyilvánulnak meg, mit lehet előttük mondani, és hogyan, mert attól tartottam, valaki még elharapja a torkom, ha ne adj’ isten, nem osztozom a véleményében. Közben folyamatosan azon törtem a fejem, mikor is lett ennyire törékeny a párbeszéd és ilyen feszült a közhangulat. Mintha már csak az számítana, ki melyik oldalon áll, és nem az egyén maga. A kulturált véleménynyilvánítást átvette a sértegetés, és az lett a fontos, ki milyen hangosan tud kiabálni. A helyzet egy csöppet a világjárvány időszakára emlékeztetett, hiszen akkor is hasonlóan estek egymásnak a védőoltáspártiak és annak ellenzői. Egyszerűen alig vártam már, hogy vége legyen a választásnak, és végre mással is lehessen foglalkozni. Folyamatosan felmerült bennem a kérdés: mi lesz, ha vége? Végül április 13-án mindenki ugyanúgy elindult munkába, végezte otthon a teendőit, foglalkozott a hobbijával, és próbált túlélni. A hangsúly a túlélésen van. Szerintem ez a legcsodálatosabb, hogy valahogy mindig megoldjuk – mi, vajdaságiak meg főleg.
Ne értsenek félre, egyáltalán nem mindegy, ki irányít egy országot, és nem gondolom, hogy ne volna fontos az aktuális politikai kérdésekről beszélni, tudni, mi történik körülöttünk és a világban, de szürreálisnak tartom, hogy családi, baráti és kollegiális kapcsolatok szakadnak meg azért, mert nem értünk egyet valamiben. Éppen ezért kellene megtanulni nem rögtön támadni, hanem kíváncsinak lenni, hogy miért gondolja a másik azt, amit. Hiszen szeretteinket nem négyéves mandátumra választjuk, hanem – jobb esetben – egy egész életre. Ahogy Arany János is írta: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.”
A lényeg az, hogy túl vagyunk rajta, mindenki megpihenhet, elteheti szitokcsokrait a fiókba, legalábbis a soron következő szerbiai parlamenti vagy nemzeti tanácsi választásig.
