De miért fontos számunkra, hogy az évnek ebben az időszakában hó borítsa a tájat? Elgondolkoztunk már ezen? Azért, mert a fehér táj romantikus, mesebeli hangulata pontosan olyan, mint a régi képeslapokon? Mert a nyugalmat, a békét, a csendet sugallja? Vagy gyermekkori emlékeket idéz? Valójában azt szeretnénk, ha visszatérne valami abból a múltból, amikor még gondtalanok voltunk? A várakozás izgalmából, a csodából, melyet felnőttként egyre nehezebb megélni.

A fehérségről, a makulátlan, érintetlen hótakaróról a tisztaság, a megnyugvás, a türelem, az újrakezdés jut eszünkbe, és egyszeriben nem sietünk sehova, semmi sem sürget, csak a vágy, hogy beletapossunk (nyomot hagyjunk?), esetleg hanyatt fekve, kezünket és lábunkat mozgatva angyalkát csináljunk. Szabadulni szeretnénk minden tehertől, feszültségtől, csalódástól, haragtól…  

Sokan mondják, hogy nincs karácsonyi hangulatuk, nem tudják már derült lélekkel, gyermeki rácsodálkozással várni az ünnepet. Ami talán természetes, hiszen mi is változunk, nagyobb a felelősségünk, gyakran nekünk kell különlegessé tennünk ezeket a napokat a családtagjaink számára is. Éppen ezért nem engedhetjük, hogy elszálljon a varázs.

Én már eljutottam oda, nem baj, ha karácsonyra nem sikerült a házat maradéktalanul kitakarítani, nem törekszem a tökéletességre, és drága ajándékokra sincs szükség, de akiket szeretek, azok legyenek körülöttem. Az almáról, a mézről, a fokhagymáról, a dióról nagyanyám jut eszembe, hiszen ő tanította meg nekem, milyen a hagyományos karácsonyi asztal. Én pedig a lányomnak adtam tovább. Ezektől az emlékektől és pillanatoktól válik valódivá az ünnep. Ezért dúdolom már napok óta a kedvenc karácsonyi dalomat: „Ó, gyönyörű szép, titokzatos éj! / Égszemű gyermek, csöpp rózsalevél. / Kisdedként az édes Úr / Jászolában megsimul / Szent Karácsony éjjel!”

A karácsony hó nélkül is maga a beteljesült ígéret, hiszen a szeretet teszi különlegessé. Akár fehér lesz, akár nem, mindenkinek áldott, békés csodavárást kívánok!