Úgy tűnik, emlékezetünk valóban olyan gyorsan változik és múlik, mint maga az idő. Miközben a múltat lezártnak tekintjük, valójában minden nemzedék újraírja saját emlékezetét. Maurice Halbwachs óta tudjuk, hogy az emlékezés nem pusztán egyéni képesség, hanem társadalmi folyamat is. Nem egyszerűen felidézzük a múltat, hanem a jelen értékrendje, intézményei és közösségei révén értelmezzük újra.
A kollektív emlékezet tehát nem a történelem másolata, hanem annak folyamatos rekonstrukciója. E logika mentén lettek az emlékezés helyei azok a fizikai és szimbolikus pontok, amelyekben egy közösség önmagáról alkotott képe sűrűsödik össze. Jan Assmann ezt továbbgondolva különbséget tett a személyes tapasztalatokra épülő, néhány generáció alatt elhalványuló emlékezés, illetve a tudatos rögzítés között, amit egy közösség saját múltjából maradandónak ítél. A mohácsi csata 500., II. Rákóczi Ferenc születésének 350., valamint az 1956-os forradalom 70. évfordulója egyaránt alkalmat kínál arra, hogy a magyar társadalom ezen eseményekhez kapcsolódó kultúráját fejlessze.
Ugyanígy helytörténeti vonatkozásban is megemlékezünk egyes eseményekről. Csakhogy ez a döntés sohasem semleges. Az emlékezetpolitika éppen arról szól, hogy ki határozza meg, mi válik emlékezetté, és mi merül feledésbe. A történelem szereplőinek megítélése ezért nem csupán a tetteiktől, hanem az utókor értelmezési igényeitől is függ. Szabadka története ezt különösen jól példázza. Szárics József neve ma alig idéződik fel, noha Palics fejlesztésének víziója hozzá is kötődik. Czorda Ferenc emlékezete sem él olyan hangsúllyal, mint amekkorát a második városháza felépítésében betöltött szerepe indokolna. Ezzel szemben Bíró Károly alakja fokozatosan a város egyik meghatározó történeti szimbólumává vált, jóllehet kortársai korántsem tekintettek rá osztatlan rokonszenvvel. Nem a múlt változott meg, hanem az a jelen, amely eldöntötte, kit kíván emlékezetének középpontjába állítani.
Talán ez az emlékezet legnagyobb paradoxona. Nem feltétlenül az marad meg, ami a maga korában a legfontosabb volt, hanem az, amit a későbbi korok fontosnak akarnak látni. Éppen ezért a történelem nem pusztán az emlékezés, hanem a mérlegelés terepe is. Különösen akkor, amikor ismét döntések előtt állunk. Mert a demokratikus közélet minősége végső soron azon múlik, hogy képesek vagyunk-e különbséget tenni az elhatározottság, a meggyőződés és az opportunizmus között. Az emlékezet ugyanis önmagában kevés. Csak akkor válik valódi történelmi tudássá, ha kritikai ítélőképességgel párosul.
