Örök és aktuális téma a határokon átívelő nemzetegység megteremtése, Szent István napján meg főként. A ’90-es évek közepétől úgy tűnt, hogy bizonyos értelemben van erre mód, és ezt úgy nevezik, hogy Európai Unió. Sajnos azonban a valóság és a mindennapok gyakorlata mást mutatott. Az Európai Unió ugyanis nem más, mint egy gazdasági közösség, vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy valamiféle szabad kereskedelmi folyosó, melyben olyan „lényegtelen” (mondhatnánk, nem pénzre váltható) dolgok, mint a nemzetiségek egysége vagy autonómiája, csupán árufeleslegek.
Közvetlenül az európai uniós csatlakozás után Szlovákia tudatosította, nem tűr kettős állampolgárokat, Romániában akár buldózerekkel szántanák fel a múltat, akár a temetőkben is, Kárpátalján pedig szinte már az iskolákban sem szabad megszólalniuk a diákoknak anyanyelvükön. És ha már Ukrajnánál tartunk, érdemes egy kicsit itt elidőzni. Felmerült ugyanis, mégpedig az Európai Unió legfelsőbb köreiben, hogy villámgyorsan, néhány év leforgása alatt, valójában minden feltétel teljesítését és a háborúban levő ország konszolidálását sutba dobva kellene felvenni Ukrajnát az EU-ba. Arra a kérdésre pedig, hogy miért is, gyorsan érkezett a magyar belpolitikán belül, ellenzéki körökből egy válasz: azért, hogy a kárpátaljai magyarok helyzete megoldódjon, és hogy Ukrajna biztonságos, demokratikus ország lehessen.
Legyen így, hajrá! — mondhatnánk, csak felvetődik a kérdés, mennyire demokratikus, hogy a nyugat-balkáni országok, közöttük Szerbia szinte évtizedek óta térdepel az EU ajtaja előtt, és a milliónyi szigorú feltétel útvesztőjében próbál egy lépést előrehaladni, majd kettőt hátra. Minderre eddig az uniónak annyi válasza sem volt, hogy 2200-ig az ország taggá válhat.
Szóval erős kétségeim vannak afelől, hogy demokratikus lenne bármilyen út is. A nemzetegység pedig ilyen módon vélhetően továbbra is határok közé lesz szorítva.
