Aki valaha is megküzdött e sudár, torpedótestű, rendkívüli erejű hallal, az tudja, olyan ez, mintha maga a folyó vagy a tó elevenedne meg a zsinór másik végén. Nem véletlen, hogy sok horgász az egyik legnemesebb ellenfelének tartja, s egy-egy sikeres fárasztás emléke hosszú esztendők múltán is elevenen él. De az amur nem csupán erejével tűnik ki: óvatossága már-már legendás.

Nevéből már kikövetkeztethető, hogy az amur nem őshonos lakója hazánk vizeinek. Bölcsője Kelet-Ázsia, mindenekelőtt az Amur folyó vízrendszere, mely Oroszország és Kína természetes határának jelentős részét alkotja. Innen ered magyar elnevezése is. Európába az 1960-as évek táján került, elsősorban tudatos telepítések révén. A szakemberek eredetileg nem sporthalat kívántak nevelni belőle, hanem olyan természetes „víztisztítót”, amely a holtágakban és a tavakban képes kordában tartani a túlburjánzó vízinövényzetet.

Amur a szákban 

Az amur táplálékát vízinövények teszik ki (erre utal angol neve is: grass carp). Egy kifejlett példány naponta a saját testsúlya jelentős részét is képes elfogyasztani növényi táplálékból. Ahol túlzottan elszaporodik a hínár vagy a nád, ott az amur valóságos „kaszálógépként” működik. Csakhogy eme első hallásra becses szerep igencsak kettős természetű, amolyan kétélű kard. Normális állományban valóban segít megőrizni a nyílt vízfelületeket, ám túlzott telepítése káros is lehet. Ha túlságosan nagy számban él egy vízterületen, annyira lelegelheti a növényzetet, hogy az számos más faj élőhelyét is veszélyeztetheti. Ezért a korszerű halgazdálkodás ma már körültekintően bánik vele, figyelembe véve a víz ökológiai egyensúlyát. Nemrég lobbant fel Magyarországon az amur körüli vita a sporthorgászok, a természetvédők és a halgazdaságok között. Érdemes követni ezt a diskurzust a különféle platformokon, hiszen az eltérő álláspontokat meghallgatva esélyünk nyílhat arra, hogy laikusként is komplex képet kapjunk az amur helyzetéről, jelentőségéről.

Nem mellesleg, a hazai vizek egyik legtermetesebb békés haláról beszélünk. Átlagosan 5–10 kilogrammos példányok akadnak horogra, ám a kedvező adottságú vizekben a 15–20 kilogrammos egyedek sem számítanak ritkaságnak. Időnként ennél nagyobb óriásokról is hallani, melyek már valóságos legendává válnak a horgászberkekben.

Amurra horgászni egészen más tudomány, mint pontyra lesni. Bár a két faj gyakran ugyanazokat a vizeket lakja, az amur viselkedése jóval kiszámíthatatlanabb. Legszívesebben a sekélyebb, napsütötte partszegélyeket keresi fel (napozik – ahogy a pecások fogalmaznak), ahol friss növényi hajtásokat talál. A nyári hajnalok és a csendes alkonyatok különösen ígéretes időszakok. A csalik tekintetében is sajátos ízléssel bír. A kukorica ma is az egyik legbiztosabb választás, de sok horgász esküszik a zsenge nád- vagy sáshajtásokra, a lucernára, sőt különféle növényi alapú pelletekre is.

Kapásra várva (a szerző fotója)

Amikor amurra pecázunk, érdemes szemügyre venni a hal fejének, pontosabban a szájának a felépítését. Amíg a ponty az alsó állású szájával a fenékről szippantja fel az élelmet, addig az amur az előre álló ajkaival erre aligha vagy csak nehezen képes. Az ő szája sokkal inkább „legelésre”, tépkedésre van szánva. Ezért érdemes számára a csalit nem a fenéken tálalni, hanem egy kicsit felette lebegtetve, vagy akár a felszín közelében – ezt ki kell tapasztalni. Ami a horgot illeti, az amur esetében különösen fontos, hogy az hegyes és jó minőségű legyen. Halunk ajkai kőkemények, így ha nem nyeli el mélyen a csalit, könnyen megtörténhet, hogy nem lesz sikeres az akasztás.

Kapása többnyire rendkívül intenzív – legalábbis az én tapasztalatom ezt mutatja. Amikor határozott lendülettel megiramodik, aligha lehet egykönnyen megállítani. Ekkor kezdődik az igazi próbatétel – kirántja az ember alól a botot, ahogy mondani szokás. Az amur rendkívüli kitartással küzd, sivít az orsó, pörög le a damil. Hosszú, megállíthatatlannak tűnő kirohanásokat tesz, és nemegyszer a legsűrűbb hínármező felé veszi útját. Aki ilyenkor elveszíti lélekjelenlétét, könnyen búcsút mondhat élete halának, sőt, akár a botja is eltörhet. A szákolásnál is illik vigyázni: nem egy pecást láttam őrjöngeni azért, mert szinte a szákból lépett le az amurja. Úgyszólván megjátssza, hogy kifáradt, de ez koránt sincs így: egy utolsó kirohanásra gyűjti az erejét! Az ilyen halakkal vívott küzdelem után az ember nemcsak egy élménnyel lesz gazdagabb, hanem valamivel alázatosabbnak is érzi magát a természet örök rendje iránt.

Nem kell külön ecsetelni, hogy aki amurt szeretne fogni, annak nem árt felkészülnie egy nagy erőpróbára. E hal bizony leteszteli a felszerelést. Szükséges egy erős, gerinces bot, melyhez jól illik egy 5000–6000-es méretű orsó, mely megbízhatóan adagolja a zsinórt a hosszú fárasztások során. A főzsinór tekintetében sok tapasztalt horgász 0,28–0,35 milliméteres monofil zsinórra esküszik, míg akadnak, akik a nagyobb távolságok miatt fonott zsinórt is alkalmaznak. Az előke lehet valamivel vékonyabb, de ne feledjük, nagyon erős ellenfélről van szó!

Az Amur folyó, halunk őshazája (forrás: Wikipédia)

Egyébként a természetes szaporodásához sebes sodrású, kavicsos aljzatú folyókra van szüksége, ezért a legtöbb európai vízben önerejéből aligha képes tartós állományt fenntartani – a horgászok által fogott példányok többsége telepítésből származik. Hozzáfűzném, de csak halkan: egyre gyakrabban fel-felröppenek hírek, hogy imitt-amott amurivadékot fogtak, s ez arra enged következtetni, hogy bizony vidékünkön is szaporodik ez a hal.

Magyarországon az utóbbi időben egyre inkább ismertté válik egy hasonló faj is, a fekete amur. Ez nagyon hasonlít a „megszokott” amurra, csak sötétebb. Szintén Ázsiából származik, napjainkban több horgászvízen is megtalálható, kedvelt hal. Közeli rokonától eltérően nem kizárólag növényi étrenden él, hanem kagylókat, férgeket is eszik.

Az amurhoz fűződő viszonyom mindig is különös volt. Afféle tisztelettel vegyes, óvatos barátság ez, melyben legalább annyi a csalódás, mint az öröm. Gyermekkoromban, amikor a Bajai-csatornán hajnaloztam nagyapámmal, még korántsem számított ritka vendégnek. A víz színén gyakran lehetett látni jellegzetes forgását, azaz „fürdését”, a nádszálak pedig csendben el-elmerültek a ladik mellett, amikor az amur legelt. Az öreg horgászok sem csodálkoztak, ha valaki egy termetes példányról mesélt a parton – minden hétre jutott egy jókora egyed. Azóta sok víz lefolyt a csatornán. Az amurállomány évről évre megfogyatkozott, és ma már alighanem csak néhány öreg, ravasz matuzsálem lapulhat a mélyebb szakaszokon.

Én nem dicsekedhetek kapitális fogásokkal. Mindeddig 3–5 kilogrammos példányokhoz volt szerencsém. Ám az első kirohanás, a fék panaszos surrogása, a bot karikába hajló íve olyan emlékké válik, amelyet hosszú esztendők múltán is fel tud idézni az ember. Különös módon azonban, ha az amurra gondolok, nem is a kifogott példányok jutnak először eszembe, hanem sokkal inkább azok, amelyek túljártak az eszemen. Az elszakított zsinórok, a kiegyenesített horgok, a hirtelen meginduló szerelékek, amikor az ember döbbenten nézi, amint a botspicc elindul a víz felé… Talán éppen ezért becsülöm ezt a halfajt annyira. Az amur megdolgoztatja a pecást, s emlékeztet arra, hogy a természetben nem mindig az ember akarata érvényesül.

Garatfogával a kukoricát is könnyedén őrli 

Ami az amur gasztronómiai értékét illeti, nos, igen megosztó téma. Sokan odavannak érte, mind sülve, mind főve. Mások egyszerűen hínár- vagy „zöldízűnek” titulálják, és inkább távol maradnak a fogyasztásától. Éttermek étlapján is ritkán találkozni vele. Nekem, nagy halevőként, bevallom, az amur nem tartozik a legkedvesebb alapanyagaim közé. Saját tapasztalatom szerint tárcsában ressre sütve sokkal jobb, mint halászlébe főzve, de még így sem sorolom a kedvencek közé. Húsának bizony van egyfajta furcsa mellékíze és textúrája, állaga is merőben eltér például a pontyétól. Egyesek arra esküsznek, hogy az amur húsát fel kell füstölni, az jót tesz neki. Egyszer fasírtot készítettünk amurból – talán ez volt a legelfogadhatóbb formája.