Pettendi Szabó Péter magyarországi fotográfus nemrég előadást tartott Szabadkán a Kosztolányi Dezső Színházban. Egy indiai úti beszámoló volt ez sok-sok fotóval, videóval, s az egyik legelgondolkodtatóbb vallomása az volt, hogy ott, abban az őrült zajos forgatagban, ahol milliók és milliók élnek, találta meg a csendet.
Ez elgondolkodtatott. Ez a csend dolog. És hogy miért éppen ott? Talán ott hangsúlyosabb lehetett egy-egy halkabb pillanat, éppen ezért értékelhetőbb is. Valamiért egyre ritkábban találkozunk vele. A csenddel. Azzal az igazival, amelyet nem rontanak el kiabáló gondolatok, az utca zaja, a frizsider ropogása, kutyaugatás. S egyáltalán van-e ilyen? Nagyon kevés, s az általában egészen ijesztő is tud lenni, és megnyugtató is egyúttal. Az a csend, amely nem tölt ki semmit, nem magyaráz, nem szórakoztat, hanem csak úgy van.
Sokféle csend létezik. Van a megnyugtató csend, amikor végre nem történik semmi, és egyszerűen jó benne lenni. Aztán ott a zavarba ejtő csend, amikor nem tudjuk, mit kellene mondani. Van a feszültséggel teli csend, amikor kimondatlan mondatok ülnek a levegőben.
Reggel hírekre ébredünk, napközben beszélgetések, üzenetek, zajok vesznek körül bennünket, este pedig sorozatok, videók, zene. Ha véletlenül mégis beáll egy kis csend, reflexből nyúlunk valami után. Mintha attól félnénk, hogy valamelyik csend utolér bennünket, és véletlenül ott maradunk a saját gondolatainkkal. Sokáig én is féltem ezektől a csendektől: ha egy beszélgetés közepén néhány másodpercre elhallgatott a társaság, én törtem meg a csendet, ha pedig otthon ültem egyedül, biztosan szólt a háttérben egy kis Miles Davis. Talán csak vízparton volt elviselhető, ha csend volt, ott soha nem hiányzott a „kitöltő” zaj, zene, bármi más. Ma már ez egy kicsit máshogy van. Már nem félek tőle annyira.
„Az életünk azon a napon kezd véget érni, amikor hallgatni kezdünk azokról a dolgokról, amelyek számítanak” (Martin Luther King Jr.).
Egy újságírónak nem az a dolga, hogy csendben maradjon. Hanem éppen az ellenkezője. Hogy gondoljon, kérdezzen, utánajárjon, véleményezzen és elmeséljen — sokszor azt is, amit mások nem mondanak ki. A folyamatos zajban könnyű beszélni. Ma minden gyors. Az információ nem vár, a hír nem vár, az olvasó sem vár. Reagálni, visszavágni, kommentálni a pillanat hevében könnyű. De megállni egy pillanatra, és átgondolni, hogy mit is akarunk valójában mondani — az már nehezebb és egyre ritkább is. Ezen gondolkodjunk el csendben néhány pillanatig, esküszöm, megéri.
