Régen csak néhány emberhez hasonlítottuk magunkat. Az osztálytárshoz, aki jobb jegyet kapott, a szomszédhoz, akinek szebb autója volt, vagy az ismerőshöz, aki hamarabb talált munkát. Ma néhány perc alatt több száz ember sikere kerül elénk. Valaki lakást vett, másik országba költözött, vagy vállalkozást indított. Mire elkezdődne a nap, már úgy érezhetjük, hogy lemaradtunk.
Ehhez nem kell irigy embernek lenni. Elég meglátni valakit, aki hamarabbb jutott el oda, ahová más még csak készül, és a saját eredmények hirtelen kisebbnek látszanak. Nem azért, mert valóban kevesebbet érnek, hanem mert melléjük került valaki más gondosan kiválasztott pillanata. Az összehasonlítás ilyenkor nem két teljes életet mér össze, hanem az egyik ember bizonytalanságát a másik kirakatával.
A közösségi média nem feltétlenül hazudik, csak válogat. Látható az új munkahely, de nem az előtte kapott elutasítások sora. Látható a boldog kapcsolat, de nem láthatók a viták. Látható a változás, de nem az a félelem, amely közben végig jelen volt. A végeredmény könnyen összehasonlítható, de az odáig vezető út többnyire láthatatlan.
Mégis hajlamosak vagyunk úgy nézni ezeket a képeket, mintha azt bizonyítanák, hogy mások jobban teljesítenek az életben. Innen már csak egy lépés, hogy a saját tempónkat hibásnak érezzük. Mintha mindenkinek ugyanabban az életkorban kellene diplomát szereznie, lakást vennie, családot alapítania, vagy megtalálnia a hivatását. Mintha volna egy láthatatlan menetrend, melyről szégyen lemaradni.
Pedig nincs közös rajtvonal. Van, aki biztos családi háttérrel, kapcsolatokkal és anyagi tartalékkal indul, más pedig éveket tölt azzal, hogy stabil talajt teremtsen maga alatt. Van, akinek korán kirajzolódik az útja, más sok kerülő után találja meg.
Hiába tudjuk, hogy egy kép nem egyenlő egy teljes élettel, mégis el tud bizonytalanítani. Ilyenkor érdemes feltenni a kérdést: valóban arra vágyunk, amit látunk, vagy csak arra, hogy mi is sikeresnek tűnjünk?
Az összehasonlításnak lehet haszna. Irányt mutathat, és ösztönözhet. Abban a pillanatban válik csapdává, amikor már nem tanulni akarunk belőle, hanem ítéletet mondunk magunk felett. Amikor mások eredményei nem inspirálnak, hanem bizonyítékká válnak arra, hogy velünk valami baj van.
Nem az a cél, hogy soha többé ne hasonlítsuk magunkat senkihez. Ez aligha lehetséges. Fontosabb volna időnként visszanézni arra, hol tartottunk egy éve, és ahhoz mérni a mostani helyzetünket.
Lehet, hogy nem ott tartunk, ahol mások. A lényeg inkább az, hogy közelebb kerültünk-e ahhoz, ahol mi szeretnénk lenni.
