A háziállatokról

Manapság már elfogadott, hogy a család része a házi kedvencünk. Szinte nem is ismerek olyan személyt, akinek ne lett volna állata az életében, nem is egy. Jómagam is ezek közé az emberek közé tartozom. Ha valaki mégis most döntene arról, hogy egy nem ember társra van szüksége, először a legnépszerűbb opciók közül választhatna. Vagy örökbe fogad egy kis- (vagy akár nem is olyan fiatal) kutyát, esetleg egy macskát vagy mind a kettőt egyszerre.
Persze mellettük ott vannak a nem annyira, de mégis valamilyen szinten népszerű állatok, mint a madarak, nyulak (húsvét idején nő meg igazán népszerűségük), és meg sem lepődöm, ha valaki kisebb rágcsálókat tart otthon. Igen, a felsoroltak a hagyományos értelemben vett házi kedvencek közé tartoznak, de az a csodálatos — habár ezen lehetne vitatkozni — az emberekben, hogy szinte nincs olyan állat, amelyet ne lehetne annyira szeretni, hogy ne tartsa valaki háziállatként. Persze, a legtöbben nem választhatnak bármit, de vannak olyanok a világban, akik megtehetik, hogy például tigrisük legyen otthon. Pablo Escobarnak, a világ egyik legnépszerűbb bűnözőjének vízilovai voltak a saját állatkertjében, melyek túl is élték őt.

Nem kell túl messzire mennünk, ha arra vágyunk, hogy egy kicsit egzotikusabb állatot birtokoljunk, erre ugyanis tökéletesek a kígyók vagy egyéb hüllők. És ha már eljutottam a terráriumban élőkhöz, szót ejtenék az én személyes kedvencemről, az ászkarákról. Biztosra veszem, hogy kevesen hallottak róla, pedig ha egy kicsit melegebb időszakban megyünk ki például az udvarra, ezeket a kis rákokat a sötét és nedves helyeken — legyen az egy nagyobb fadarab vagy a kövek alatt — fogjuk megtalálni. Azt viszont senki sem gondolná, hogy őket is lehet háziállatként tartani.

Azért szeretem és ajánlom őket, mert mint a kutyákból vagy a macskákból, rengeteg változat létezik belőlük a világon, színben, formában és nagyságban. Vannak olyanok, amelyek tüskések, mint a thai tüskés ászkarák, de ha egy kicsit kedvesebb kinézetűt keresnének, arra tökéletes a rubber ducky, melynek az arca a kacsáéhoz hasonlít. Ezeket az állatokat egyszerű tartani, és a legjobb bennük, hogy olyan táplálékon élnek, amelyet mi, emberek szemétnek tartunk, hiszen detritivor élőlények. Feldolgozzák a természetes hulladékot. Ha arra vetemednénk, hogy ilyen állatokat szerezzünk be, szentül hiszem, hogy egy remek, zárt terráriumhoz hasonlító ökoszisztémát is létre tudunk hozni a lakásunkban.

De bármilyen állat mellett is döntünk, abban biztosak lehetünk, hogy mindegyik máshogyan tölti majd be a szívünket.

Dukin Szintia

Egy kép, mely még készül

Amikor három éve először léptem be az egyetem épületébe, azt gondoltam, tisztában vagyok azzal, ki vagyok, és mit akarok. Egy tizenkilenc éves, céltudatos lány, aki túl van a felvételin, jól strukturált személyiséggel, tervekkel, elképzelésekkel önmagáról, a jövőről, az életről. Azóta eltelt néhány év, és most már inkább azt érzem, az egyetem nemcsak tudást adott, hanem egyfajta tudatlanságot is. Újrarajzolta a rólam alkotott képet, olykor apránként, máskor fájdalmasan világosan, vagy éppen teljes csendben, amit csak utólag vettem észre.

Az elején még azt hittem, a jegyek, a teljesítmény számít igazán. Hogy az vagyok, amit elérek. Anyu is, apu is örült, én pedig azt gondoltam, jó úton járok. Aztán jöttek az első kudarcok. Egy rosszul sikerült vizsga, egy előadás, ahol a mondandóm a felénél szétesett. A korábban megingathatatlannak hitt önképem repedezni kezdett. Talán éppen ez kellett ahhoz, hogy elkezdjek valami mást, valami őszintébbet építeni. Meg kellett tanulnom, hogy a hibák nem ellenségek, hanem szükséges tanítók.

Később észrevettem, hogy nem a legokosabb, a leggyorsabb vagy a leghangosabb a legérdekesebb. Hogy az is érték, ha valaki jó hallgató, ha figyel, ha kérdez, ha kételyei vannak, vagy olykor bátortalan. Elkezdtem más szemmel nézni az embereket, s ezáltal magamat is. Elkezdtem azzal is foglalkozni, amit nem tudok, a megfelelési vágyat felváltotta a kíváncsiság. Már nem az volt a fontos, hogy mindenre tudjam a választ, hanem az, hogy merjek kérdezni, és merjek azzal is foglalkozni, amit korábban gyengeségnek hittem.

Az egyetem nemcsak tudást adott, hanem tükröt is. Egy olyan tükröt, amelyen keresztül új szemüvegen át láthattam önmagamat. Minden csapatmunka, minden új barátság egy-egy új nézőpontot kínált arról, ki is vagyok valójában. Volt, hogy nem tetszett, amit ez a tükör mutatott, sőt, fájt belenézni. Volt, hogy hazamentem, és azon gondolkodtam: Valóban ennyire zárkózott vagyok? Ennyire bizonytalan? Vagy éppen ellenkezőleg, lehet, hogy bátor voltam, amikor megszólaltam?

A legnagyobb felismerés talán az volt, hogy az önkép nem egy végleges, kész valami, nem egy lezárt portré. Sokkal inkább egy mozaik, mely folyamatosan formálódik. Ahogy haladunk előre, új darabok kerülnek a helyükre, néha a régiek törnek szét, és máshogyan illesztjük vissza őket, mint egy puzzle-t. Az egyetemi éveim alatt megtanultam, hogy a változás nem gyengeség vagy hátrány, hanem lehetőség, esély arra, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz.

Most, amikor már közelebb van a vége, mint az eleje, nem mondom, hogy teljes a kép. De már nem is akarom, hogy végleges legyen, inkább csak igaz legyen. És ez talán elég is, vagyis nemcsak elég, hanem pontosan az, amire most szükségem van.

Kálmán Enikő

A mag már el van vetve

Az ember sosem szerette és nehezen fogadja el a változás tényét. Az elmúlt hónapokban, egyebek között Szerbiában is, átalakulást, elszámolást követelnek a tüntetők a demokrácia nevében — azok az egyetemisták, akik közé én is tartozom. Habár igaz, hogy nem veszek részt a tüntetéseken, úgy gondolom, támogatnunk kell és elfogadnunk őket. Persze mindaddig, amíg nem sértik meg mások jogait, és békés keretek között maradnak. Hiszen joguk van kint lenni az utcákon, és követelőzni. Ám érdemes azon is elgondolkodni, hogy ezek az egyetemisták miben hisznek. Milyen álomkép lebeg a szemük előtt? Szerintem ők is jól tudják, akármilyen hatalmat szolgálunk, akármilyen rendszerben élünk, akármelyik pártra szavazunk, akárhova költözünk, menekülünk, a teljes egyenlőség és szabadság utópisztikus vágy marad. Senki nem lesz elégedett, és idővel mindenki a másik ellen fordul. Az ember természete már ilyen Káin és Ábel óta.

Az igazságért harcolnunk kell, de olyan formában-e, ahogyan a tüntetők teszik? Hány és milyen lehetőség van, amelyről nem tudunk, pedig talán ugyanolyan eséllyel hozhatna változást? Mit kell tennünk? Milyen útvesztőbe kerültünk, amelyből nem tudjuk, van-e kiút? Ki az, aki segít nekünk, és kell-e az a segítség? Hiszem azt, hogy amit cseleksznek, jó cél érdekében teszik! Hiszek abban, hogy a reményük nem alaptalan! De valóban eredményesek lehetünk-e ezzel a fajta küzdelemmel? Amíg harcolnak, addig a „demokrácia” létezik, és köszönik szépen a „hatalmasok”, hogy ez a szó és jelenség jól működik. Az emberek sokáig azt hitték, hogy a Z generáció csendes megfigyelő. Ez sosem volt igaz! Erre egyszerűen az a válasz, hogy most nőttünk fel. Elfelejtették, hogy most lettünk felnőttek! A mögöttünk lévő generációnak a harcát átvette a mostani is.

Visszatérve, hogy mi lesz a tüntetésekből? Azt az idő válaszolja majd meg! Sokan gondolják, hogy csak cselekvéssel lehet elérni a változást. Az eredmény nem ma következik be, és talán soha nem is érik el azt, amit akarnak.

Hogy a magvető példájával éljek: a tüntetők elültették a magot. A kérdés már csak az, hogy hová került. Tán az útfélre? Köves helyre? Tövisek közé, vagy pedig a jó földbe? S ha a jó földbe, vajon valóban az a megfelelő hely? Vagy csak örök ábránd marad, hogy egyszer valóban jó termés sarjad, és elhozza a tüntetőknek a várva várt örömöt?

Kolter László