A túl sok választási lehetőség ugyanis nem feltétlenül teszi könnyebbé a döntést. Sokszor éppen az ellenkezőjét éri el. Az ember leülne este megnézni valamit, de 10-20 perc múlva még mindig csak görget. Elolvas néhány ajánlót, belenéz egy-két előzetesbe, elment ezt-azt későbbre, majd végül vagy elindít valamit fél lelkesedéssel, vagy inkább nem néz semmit. A kínálat bősége észrevétlenül döntési teherré válik.

Nem véletlen, hogy ezt a jelenséget kutatások is vizsgálják. A tapasztalat ugyanis nem csak egyéni benyomás: több vizsgálat is arra jutott, hogy ha túl sok lehetőség közül kell választani, az emberek gyakran nehezebben döntenek, elégedetlenebbek a döntésükkel, sőt, néha inkább elvetik az egészet, és nem is döntenek. Vagyis a bőség nem mindig szabadságot ad, hanem könnyen bizonytalanságot is.

Ennek az egésznek nagyon is mai íze van. Nem egyszerűen arról van szó, hogy sok a tartalom, hanem arról is, hogy minden platform azt sugallja: valahol ott lapul a tökéletes választás. Csak még egy kicsit kell keresgélni. A következő sorozat talán jobb lesz, a következő film talán jobban illik az aktuális hangulathoz. Így a szórakozásból keresés lesz, a pihenésből pedig újabb apró feladatok. Sokszor már több időt vesz igénybe a válogatás, mint maga a megtekintés.

Közben az élményhez való viszony is megváltozik. Régebben egy film vagy album önmagában esemény tudott lenni. Ma gyakran csak egy olyan elem a végtelen kínálatban, amelyet bármikor lecserélhet egy másik. Ha minden elérhető, valahogy semmi sem tűnik igazán különlegesnek.

A streamingvilág így furcsa módon egyszerre kínál szabadságot és okoz nyugtalanságot. Papíron minden megvan ahhoz, hogy könnyebben kapcsolódjunk ki. A valóságban viszont sokszor éppen a korlátok hiánya az, ami kimerítő. Talán éppen ezért lenne szükség néha kevesebbre. Nem több platformra, nem még pontosabb algoritmusokra, hanem kevesebb zajra és döntésre.