Augusztus 27-e és 30-a között hetedik alkalommal tartották meg a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének szervezésében megvalósuló Kárpát-medencei Riporttábort. Fő célja a szórványban élő magyarság bemutatása, az idén pedig Verbász, Kúla, Szenttamás és a hozzájuk tartozó települések kerültek fókuszba.
Felvidékről, Erdélyből, Magyarországról és persze Vajdaságból is érkeztek újságíró-kollégák, akik számos téma közül választva térképezhették fel a térség közösségét. A témák kiosztása után megkezdődhetett az intenzív terepmunka, mely résztvevőként számomra is jó lehetőséget adott arra, hogy olyan helyszínekkel, emberekkel találkozzak, amelyekkel/akikkel eddigi újságírói munkám során még nem volt lehetőségem.
![]()
Csoportkép (fotó: VMÚE)
Homolya Horváth Ágnes, a VMÚE elnöke elmondta, a tábor megszervezésében először vett részt, Tóth Lívia és Máriás Endre voltak segítségére, akiknek már évtizedes tapasztalatuk van ebben. Ágnes szerint az évek során kialakult egy összetartó közösség, vannak minden évben visszajáró kollégák, de új, főként fiatal újságírók is. A tábor különlegessége, hogy a résztvevőknek a terepmunka mellett egymásra is jut idejük, hogy megbeszéljék a nap során történteket. Mivel valamennyien kisebbségi közegben élnek, természetesen gyakran szóba kerül a magyarság megélése, valamint a megmaradás gondolata.
– Mi, újságírók mindig úgy élünk, hogy az események után rohanunk haza, tesszük a dolgunkat, itt pedig nem feszít bennünket a határidő, így esténként nagy beszélgetések alakulnak ki – mondta a VMÚE elnöke.
![]()
Homolya Horváth Ágnes (a szerző felvétele)
Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője visszatérő vendége a riporttábornak. Tapasztalatai mellett arról is kérdeztem, mit üzen a fiatal kollégáknak.
– A vajdasági magyarokkal valamikor a ’80-as években találkoztam először a rádió hullámhosszain, hiszen nálunk, amikor beszüntették a rádiók magyar nyelvű adásait, akkor esténként különféle cselekhez folyamodva megpróbáltuk befogni az Újvidéki Rádió műsorait. Ekkor értesültem először arról, hogy Vajdaságban is élnek magyarok, és ugyanannak a Kárpát-medencei magyar kulturális közegnek a része Vajdaság is, amelyben mi, erdélyiek is élünk. Nagyon korán kapcsolatba léptünk a vajdasági magyar újságírókkal, Klemm Józseffel és Léphaft Pállal, és villámgyorsan alakult ki közöttünk az a jó kapcsolat, amely, úgy érzem, a mai napig tart. Ennek köszönhetően együtt kerestük a felmerülő kérdésekre a válaszokat, és ebben az is jó volt, hogy voltak olyan létkérdések, amelyeket az erdélyi magyar közösség már megválaszolt, olyanok is, amelyeket a vajdasági magyar közösség válaszolt meg, így nagyon gyorsan tudtunk eszmét cserélni, és elmondani egymásnak azt, hogyan lehet a felmerülő kérdéseket megoldani. Úgy éreztem az első pillanattól kezdve, és ma is, hogy lényeges különbség az erdélyi és a vajdasági magyar újságírók között nincs, hiszen ugyanolyan módon gondolkodunk, mindannyian kisebbségi létben élünk. Ez egy fokozott körültekintést igényel, hiszen nemcsak a magunk szemüvegén, hanem a többségi nemzet szemüvegén át is látjuk, hogyan alakul és merre tart a világ. Amikor megkaptam a programtervezetet, örömmel láttam, hogy van lehetőségem elmenni Gion Nándor szülőfalujába, az emlékházhoz, megtekinteni azokat a helyeket, ahol játszódnak a történetei. Jóleső érzés volt kimenni a tanyára, és találkozni egyszerű, nagyszerű emberekkel, akik az életüket a munkának szentelték, akik nem mondanak le arról a hagyományos életformáról, amely minket, Kárpát-medencei magyarokat mindig is jellemzett, és amely garancia arra, hogy fennmaradhatunk. Most már elmondhatom, hogy Vajdaság nagyon sok helyén jártam, és ennek a riporttábornak köszönhetően főleg a szórványvidéket fedezhettem fel. Összehasonlíthattam a brassói szórványvidékkel, ahol élek. Megtapasztaltam, hogy akárcsak Brassóban, Vajdaság szórványtelepülésein is erős az élni akarás, és elnézve ezeket az embereket – hogyan dolgoznak, gondolkodnak, miként tartanak össze –, felcsillant bennem a remény, hogy még sokáig fennmaradhatnak ezek a települések, és talán még arra is van esély, hogy ahol megfogyatkozott a magyarság, ott ismét elszaparodjon.
![]()
Ambrus Attila (fotós: A szerző felvétele)
* Ön szerint mit tartsanak szem előtt a kezdő újságírók?
– Ez egy nagyon nehéz kérdés, hiszen Erdélyben jelenleg a nyomtatott sajtó végnapjait éljük, és érzésem szerint nemcsak ez van veszélyben, hanem az is, amit klasszikus értelemben vett sajtónak hívunk. Egyre kevesebb tere van az ilyesfajta kommunikációnak. Rendkívül lényeges, hogy a fiatal generáció vállalja azokat az értékeket, amelyeket mi is örököltünk és megőriztünk, és hogy olyan modern köntösbe öltöztesse az újságírást, a tényközlést, a gondolatok ütköztetését, amely elfogadható, sőt, nélkülözhetetlen a közösség számára. Most úgy látom, Erdélyben rossz napjait éli az újságírás, de meg vagyok győződve, hogy egyetlenegy demokratikus társadalom sem tud létezni sajtó nélkül. A közösségi média előbb-utóbb elveszti a népszerűségét, az emberek rájönnek, hogy az ellenőrizetlen információk és az olyan vélemények, amelyekért senki sem vállal felelősséget, nem pótolhatják azt, amit a sajtónak kötelessége nyújtani. Biztos vagyok benne, hogy a klasszikus értelemben vett sajtó vissza fog térni. Reménykedem, hogy a közösségi média és a klasszikus sajtó egymásra talál, és ha ez így lesz, akkor a fiatal újságíróknak, akik ebben a közegben dolgoznak, azt üzenem, hogy ne felejtsenek el soha kíváncsiak lenni, ne legyenek soha semmiben biztosak, cikkeiket úgy írják meg, hogy kritikus módon állnak hozzá mindahhoz, amit mások közölnek velük. Ezt közvetítve maguk is kritikus viszonyulásra késztessék azokat az embereket, akik számára a sajtó létszükséglet, hogy gondolkodó embereket neveljenek, hiszen egy közösség csak akkor lehet életerős, ha gondolkodik is. Az a közösség, amelyet megvezetnek bizonyos politikai pártok, gazdasági csoportok, vagy félrevezet a közösségi média, szétesnek, mi pedig nem fogadhatjuk el, hogy a Kárpát-medencei közösség szétessen. Hiszek abban, hogy ezt egy értékteremtő és -közvetítő, klasszikus értelemben vett igazi sajtóval lehet elérni – hangsúlyozta Attila.
A program részeként ellátogattunk a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségébe. Megtekintettük a napilap sajtó- és nyomdamúzeumát, valamint meghallgattunk egy előadást is, mely a Multikulturalizmus mint érték a Kárpát-medencei magyar sajtóban címet viselte. A terepen szerzett tapasztalatok és az elkészített riportok nemcsak szakmailag voltak értékesek, hanem új nézőpontokat, egyfajta korlenyomatot is adnak a térség megismeréséhez. A részt vevő újságírók elkészült riportjait a VMÚE egy könyv formájában fogja a nagyközönség számára elérhetővé tenni.
– Az elkövetkező hónapokban ismét nagyon sok dolgunk lesz, hogy megszülessen majd a könyv. Reméljük, ez még ebben az évben meg fog történni. Az, hogy mi ennyi könyvet kiadunk, valójában egy dokumentálás, adatrögzítés arról, hogy 2026 augusztusának végén az itteni szórványmagyarságnak milyen volt az állapota. Sok témát érintünk, pl. vallás, kultúra, gazdaság, és mivel lehet, hogy húsz év múlva ismét lesz ezen a területen egy riporttábor, érdekes lehet majd összehasonlítani az akkori helyzetet a mostanival. Szerintem az újságírásban mindig ott a felfrissülés, a megújulás, mert egyszerűen mindig van téma. Az az újságíró, aki nem talál témát, nem lehet újságíró – emelte ki Ágnes.
Az idei riporttábort a Magyar Kormány Nemzetpolitikai Államtitkársága, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Magyar Nemzeti Tanács, valamint a Tartományi Kisebbségi, Jogalkotási, Nemzeti Kisebbségi – Nemzeti Közösségi Titkárság támogatásával valósult meg.