Szép szokás hálát adni a kenyérért, mely az asztalra kerül, vagy a termésért, melyet betakarítunk. A legtöbbször akkor fordulunk Istenhez, amikor kérni szeretnénk valamit. De mikor adtunk legutóbb hálát azért, amit már megkaptunk?
Akiknek a mindennapjai a földhöz és az időjáráshoz igazodnak, talán előbb értik meg, miért fontos hálát adni. Gondoljunk bele azok életébe, akiknek a megélhetése és a mindennapjai azon múlnak, hogy milyen idő lesz holnap. Hónapok munkáját viheti el egy vihar, verheti el a jég, vagy az eső hiánya felezheti meg a termést. Az előttünk álló hetek, az aratás, a szalmahordás, a kukorica és a napraforgó épségben maradása mind meghatározzák a családok életét.
Talán nem véletlen, hogy a régi családi képeken sokszor az aratást is megörökítették, hiszen a lakodalmak és az ünnepségek mellett ez is hatalmas jelentőséggel bírt, és kemény munkával járt. Gondoljunk bele, milyen lehetett feltörni több mint száz éve az itt lévő ősgyepet. A tüskés paré felhasogatta az emberek karját, mégis hajthatatlanul küzdöttek, hogy kenyeret tegyenek az asztalra.
A földművesek tudják, nehézségek mindig voltak és lesznek is. A napokban több nagy vihar is végigsöpört vidékünkön. Amikor elkezd borulni az ég, még mindig előtör a régi szorongás, csak jég ne legyen, csak a villám ne csapjon le. Kis koromban a tanyán mindig azt mondták, ülj az ablaktól távol, ne legyél a lámpa alatt, és imádkozz. Ott lehetett érezni, milyen súlya van a lecsapó villámnak, milyen, amikor csontig hatol a morajlás. Láttam szétrobbanó fákat és megperzselt ágakat 2 méterre a szalmakazaltól, jéggel vert kukoricát, melyből alig maradt valami, és fészertetőt darabokra hullani. Áztam bőrig, miközben a búzát takartam le a kocsin, hogy ne érje nedvesség, és ne dohosodjon be a termés. Csúszkáltam sáros utakon, miközben próbáltam hazajutni a terménnyel teli kocsikkal, azzal a tudattal, hogy egy rossz mozdulattal a borozdában kötök ki, és onnan nem jutok ki.
Az aratás persze tartogat festői pillanatokat. Például amikor a szélben ring a búza, az út mellett pedig pipacsok és kék búzavirágok tarkítják a tájat. Vagy a kocsi árnyékában a szalmán ülve nézni a kombájnok munkáját, ahogy a hatalmas gépek benyelik a kalászokat. Vagy amikor a kocsira ömlik a búza, és jólesően beletúrhatunk a pergő szemekbe. Ezek azok az élmények, amelyek minden fáradságért kárpótolnak.
Talán ezért kell néha nemcsak kérni, hanem meg is állni egy pillanatra, és hálát adni azért a falat kenyérért, amely annyi ember munkája és annyi bizonytalanság után végül mégis az asztalunkra kerül.
