* Ölbe tett kézzel üldögélés — na ez nem te vagy. Írás, színészet, fotózás, diákszínpad, valami kreatív, valami művészet kell neked. És most itt van Darko Lungulov új filmje, melyben egy igen nagy szerepet osztottak rád, és már javában tart a forgatás is. Milyen? Élvezed?

— Azt hiszem, amiket említettél rólam, a tettvágy egyre erősebben jellemző rám. Volt egy olyan időszak, amikor elfáradtam, vagy inkább belefáradtam a saját túlvállalási kényszerembe, de nemrég jött el a gépezetem frissítése és újraindítása, és sikerült ezen túlgördülnöm. A forgatásnak már vége, én június 9-étől július 8-áig forgattam, néhány nap szünettel megszakítva. Elsősorban egyszerűen csak annyit tudok mondani, hogy nagyon élveztem. Rengeteg új, remélem, életre szóló barátságot kötöttem, és az is nagy öröm volt számomra, hogy anyukámmal (Greguss Erdélyi Herminával) játszhatok együtt. A hajnalban kelés az én terepem, mindig is reggeli ember voltam, úgyhogy a forgatási napok korai kezdete nem okozott nagy gondot, és annyira pörgött minden napközben, hogy fel sem fogtam, már megint elröpült 12 óra. Csodálatos stáb vett körül, olajozottan, probléma- és konfliktusmentesen mentek a dolgok, ami — mint ahogy megtudtam a filmesektől a forgatás végén — nem egy megszokott dolog. Általában a siettetés és a stressz a jellemző, itt viszont előtérbe került a munka élvezete és szeretete. Az utolsó előtti napon megkérdezte tőlem Darko, a rendező, hogy mit tanultam meg a forgatás alatt. Az első válaszom az volt, hogy szerbül. A második pedig az, hogy megtanultam elengedni a jeleneteket. Furcsa volt, hogy tizenöt-hússzor megcsináltunk egy jelenetet, minden alkalommal bele kellett adni mindent, hiszen tökéletesnek kellett lennie, viszont miután azt mondták, hogy a jelenet meg van véve, szembe kellett néznem azzal, hogy ezzel búcsút intettem neki, hiszen ez nem egy előadás, nem fogjuk többé játszani.

Fotó: Szabó Róbert (Papírlap)

* Hogyan kerültél a képbe, volt casting, vagy ők kerestek meg?

— Háromszor voltam castingon, először Újvidéken, néhány nappal később Szabadkán, majd néhány héttel később Belgrádban. Eljutott hozzám a felhívás a castingra, viszont Darkónak már megvolt anyukám elérhetősége, így személyesen is elhívott a castingra. Ez egy érdekes történet, Slobodan Obradović ugyanis, aki néhány évvel ezelőtt dramaturg volt a szabadkai Népszínház egyik előadásában, beajánlotta édesanyámat és engem a stábnak, mivel akkor már javában folytak a film előkészületei. Hogy őszinte legyek, remélem, hogy ez csak egy pozitív képet festett rólunk, de nem ezért kerültünk be mindketten a szereposztásba. Az első meghallgatás előtt nagyon féltem, viszont a másodikat már nagyon élveztem. Az utolsó meghallgatáson már Andrija Femićtyel csináltam a jeleneteket, aki szintén bekerült a főszerep-meghallgatás szűk körébe. Mi ketten együtt kaptuk meg a szerepet, és mindkettőnknek kellett néhány hét, mire felfogtuk, hogy ez valóban megtörtént.

* Mit kell tudni a karakteredről?

— A filmben Virág Erzsébetet játszom, vagyis ahogy a filmben legtöbbször elhangzik, Eržikát. Erzsi tizenhat éves, és Ókéren (Zmajevón) él az édesanyjával, Ilonkával. Nagy szerelmese a ’70-es évek jugoszláv, progresszív zenéjének, és álma, hogy eljusson Belgrádba a Pop Mašina koncertjére és a Nixon elleni tüntetésre. Egyik nap a faluba érkezik a tizenhárom éves, belgrádi Draško, aki a nyári szünetet a nagyszüleinél tölti. A történet valójában a fiú szemén át van megmutatva. Draško nem sokat tud a zene és a hippik világáról, ezért Erzsi a szárnyai alá veszi. Draško otthoni életében drasztikus változások állnak be, Erzsi nyújt neki támaszt, majd együtt indulnak útnak a főváros felé.

Önarckép analóg géppel készítve

* Akkor az első filmes tapasztalatod után megjött a kedved a filmezéshez, vagy a színház továbbra is a szíved csücske?

— Be kell vallanom, bizonyos szempontból kényelmesebb számomra a forgatás, mint egy színházi előadásra való felkészülés, viszont nem szeretek elkényelmesedni. Simogatja az ember lelkét, ha minden percben lesik a kívánságait, szinte alárakják a széket, ha állni látják, vizet, kávét hoznak, előre engedik a sorban ebédnél, viszont legtöbb esetben nem éreztem úgy, hogy ez igazságos volna, mivel a stáb szinte mindennap többet dolgozott, mint én, ezért amilyen jólestek ezek a dolgok, annyira kellemetlenül is éreztem magam miattuk. Ezenkívül a színház varázsát, azt hiszem, semmi nem tudja felváltani és pótolni. Nem szeretnék játszási platformot váltani — ami azt illeti, még nem is igazán gondolkodhatok váltásról vagy nem váltásról, hiszen még mindig egyetemi hallgató vagyok, kevés tapasztalattal, továbbra is a beletanulás fázisában —, ha viszont egyszer szembejön velem egy újabb filmes lehetőség, valószínűleg nem utasítom vissza.

* Nem a Tanyaszínház az első, ahol aktív részed van a szövegkönyv alakításában — feltételezem, élvezed is. Mit szeretsz benne legjobban? És hogyan osztjátok le a munkát a, mondhatni, állandó dramaturgtársaddal, Gusztony Endrével?

— Endrével az első nagy, közös munkánk a harmadéves vizsgaelőadásunk, a Hamlet? szövegkönyvének összeállítása volt, melyet, mint eddig mindig, dr. Góli Kornélia tanárnőnk mentorálásával csináltunk. Bár azt hiszem, nem titok, hogy már korábban is az osztályunk kimondatlan dramaturgjai voltunk, és már az akadémia előtt küldözgettük egymásnak a szövegeinket, tehát ez a szakmai kapcsolat közöttünk már jó néhány éve kialakult. Közösen dolgoztunk a temerini Jáccunk Trupp legutóbbi bemutatójának, a Romeo és Júliának a szövegén, amire László Sándor tanár úr kért fel bennünket, majd a Színes Szilánkok Diákszínpad Revizor című előadásának szövegébe is közösen nyúltunk bele, bár ott a munka oroszlánrészét Endre végezte el. Sokat kell még tanulnunk, elvégre nem dramaturg szakra járunk, viszont az, hogy profi keretek között is lehetőséget kaptunk Urbán Andrástól a dramatizálásra, rendkívül fontos nekünk. A mély vízben tanul igazán az ember. Egyébként egyelőre a húzási fázis és a lektorálás, formázás a legélvezetesebb folyamatok számomra, ez egy kicsit olyan, mint egy matematikai feladvány vagy egy kirakós, s ezeket imádom.

* S van még valami, amit imádsz, ez pedig a fotózás, ráadásul analóg géppel készíted a képeid, főleg a téged körülvevő mindennapokról. Mire használod a fotót mint kifejezésmódot? Mikor és miért fotózol?

— Általános iskolában kezdtem el fotózni digitális géppel, aztán néhány éve elővettem az otthon lapuló analóg gépeket, több is van, mert apám is nagy analóg fotós volt régebben. Szeretem annak az izgalmát, hogy nem tudom azonnal megnézni, hogyan sikerült a fotó, a várakozást, amíg előhívják (mert az előhívás csínját-bínját sajnos még nem sajátítottam el, de tervben van), és legtöbbször lejárt filmeket használok, mert így még kiszámíthatatlanabb a végeredmény. Valójában inkább csak hobbiból fotózok magamnak, mintsem hogy művészi kifejezőeszközként használnám. Mindig van nálam egy vagy két analóg gép, és séta közben gyakran előkapom. Nagyon szeretek mindent, ami romos, és mindent, ami élő, legyenek azok állatok, utcazenészek, növények, városfalak.

* Hamarosan itt a Tanyaszínház-bemutató, majd a turné. Mi vár rád ezután?

— A turné után, augusztusban folytatódik egy próbafolyamat a Zentai Magyar Kamaraszínházban. Még április végén kezdtük el, ez Anca Bradu rendezésében a Baal, melyben a társulat tagjain kívül játszik az osztályunk, valamint László Sándor és Balázs Áron tanár urak is. A turné alatt pedig amennyi időm jut, a monodrámám előkészületeire tervezem fordítani, mert a Baal bemutatója után abba is szeretnék belevágni. Aztán meg megyek, amerre a szél fúj.