* Hogyan tetted meg az első lépéseidet a sport felé? Nehéz volt belevágni?

— A történetem valójában már totyogó koromban elkezdődött. Akkoriban az volt a legfőbb célom, hogy elérjem a falban lévő szögeket, és mindenre felmásszak, amire csak lehetett, sőt, néha arra is, amire nem. Később a háztetők, fák, cserépkályhák, sőt még a kikindai óriástökök is meghódításra váró csúcsokká váltak számomra, de akkor még mit sem tudtam arról, hogy ez egy sport is lehet. Hatévesen kezdtem el gimnasztikázni, és nagyon hamar beleéltem magam. Mégis hiányérzetem volt, hiszen nem engedtek versenyekre járni arra hivatkozva, hogy túl „idősen” kezdtem. Éppen, amikor kezdtem érezni, hogy csökken a lelkesedésem, a szerencse mellém szegődött: eljutott hozzánk a hír, hogy Palicson, ahol élek, felállítottak egy mászófalat, melyet bárki kipróbálhat. A fantáziám azonnal szárnyra kapott, már láttam is magam, amint a csúcsra érek. Ám mire megérkeztünk, már csak a fal hűlt helyét találtuk. Nem maradt más választás, mint felkeresni a helyi egyesületet. Apukám, a legnagyobb támogatóm, elvitt a szabadkai mászók egyik edzésére. Ott rögtön megakadt a szemem a legnehezebb áthajláson, és gondolkodás nélkül nekiindultam. Az edző azonban csak a fejét csóválta, és a kezdők falához irányított. A feladat egyszerű volt: mászd meg! Innen indult minden. Egy hónappal később már túl voltam az első versenyemen is. Nem volt könnyű a kezdet. Tizedik lettem, mert az akkori korlátozott edzéslehetőségek miatt nem tudtunk minden számban indulni. De ez egy cseppet sem szegte kedvem — sőt, még jobban megerősített abban, hogy megtaláltam a sportot, melyet igazán szeretek.

* Melyek ennek a sportágnak a buktatói?

— Sokéves tapasztalatom azt mutatja, hogy az alázat hiánya az egyik legnagyobb buktató a sportmászásban, legyen szó kezdőkről vagy haladókról. Azóta, hogy a mászás bekerült az olimpiai játékok sorába, egyre népszerűbbé vált. Sokan kezdenek bele, a felszerelés könnyebben elérhető, és a mászótermek szinte egymás után nyílnak. Ez természetesen lehetőséget teremt a gyors fejlődésre, de sokan nem látják ennek az árnyoldalát. Túl mohón vágnak bele, gyorsan szeretnének nagy szinteket lépni, miközben a testük és a technikájuk még nem készült fel erre. Ennek gyakran sérülés a vége, majd jön az értetlenkedés, hogy miért történt ez velem? Pedig a válasz sokszor egyszerű: hiányzik a türelem és az alázat. A mászás világa azonban ennél jóval mélyebb. Egy különleges közösség formálódott köré, mely elfogadó, támogató, ahol a kezdőtől a profiig mindenki tanulhat egymástól. Ez egy családias, filozofikus közeg, ahol nemcsak az izmokat, hanem az önismeretet is eddzük. Hiszen végső soron mindannyian ugyanazt akarjuk, elérni a célt. Felmerül azonban a kérdés, hogyan is tekinthetünk erre az útra. Mondhatjuk, hogy az út megadja magát, ha elég ügyesek vagyunk. De talán pontosabb azt mondani: az út felenged magára, viszont csak akkor, ha méltóvá válunk rá. Ez utóbbi szemlélet mintha háttérbe szorulna napjainkban. Pedig éppen ez a sport lényege, alávetni magunkat a folyamatnak, megtalálni magunkban a hibákat, dolgozni rajtuk, és csak akkor jutni tovább, ha valóban készen állunk rá. Szerencsére, a mászás elég sokszínű és mély ahhoz, hogy ezt újra és újra megtanítsa nekünk. Egy életen át lehet benne fejlődni — nemcsak fizikailag, hanem emberileg is. Ahogy egy ismerősöm fogalmazott: a kő tanít.

* A tanulmányaid mellett is tudtál edzeni?

— Mindig igyekeztem a sportot előtérbe helyezni, bármilyen életkörülmények között. Már kisiskolásként hozzászoktam a sűrű napirendhez: iskola, zeneiskola, edzés. Később, a gimnáziumi évek alatt ugyan kimaradt a zeneiskola, de akkor is megtaláltam a módját, hogy aktív maradjak. Ha volt egy kis szabadidőm, azt is hasznosan töltöttem: sportpszichológushoz, táplálkozási szakemberhez, edzőkhöz jártam, vagy csak kedvem szerint sportoltam. Az iskolám szerencsére támogatott ezekben, és megoldottuk, ha valamilyen különleges igényem adódott, még akkor is, ha akkoriban nem létezett sportosztály. A gimnáziumban még nem voltam az az úgynevezett tanulós típus, akkor még nem is sejtettem, mi vár majd rám az egyetemen. A felsőfokú tanulmányaimat a Miskolci Egyetem Egészségtudományi Karán kezdtem el, gyógytornász szakon. Nem ismertem senkit, nem voltak barátaim, és messziről érkeztem. Csak annyit hallottam, ez egy nehéz szak, örüljek, ha sikerül átmennem a vizsgákon. A valóság viszont teljesen más volt, egy családias, támogató közösségbe kerültem. Itt biztonságban éreztem magam. Nemhogy nem bántott senki, hanem éppen ellenkezőleg, összetartottunk, segítettük egymást. A sport természetes része volt a mindennapjainknak. A lyukasórákat is edzéssel töltöttük, ha tehettük. Talán már akkor is világossá vált mindnyájunknak, hogy a mozgás a mi gyógyszerünk. Ebben pedig az oktatóink is megerősítettek bennünket. Ez az élmény nemcsak önbizalmat adott, hanem lehetőséget is a kiteljesedésre. A tanulásban is megtaláltam a helyem, és elkezdtem kiemelkedni — nem másokhoz, hanem saját magamhoz képest.

* Voltak igazán nehéz pillanatok, versenyek? Ezekkel hogyan birkóztál meg?

— Talán minden sportról elmondhatjuk, hogy legalább annyi a kudarc, mint a siker. Nálam sem volt ez másként. Mivel Szabadkán nem volt igazán elérhető edző, édesapámmal ketten jártuk végig ezt az utat. Beültünk a kocsiba, elindultunk, és felkerestünk mindent, amit a karrierem felépítéséhez szükségesnek láttunk. Ez rengeteg energiát és anyagi áldozatot kívánt tőlünk, ami nagy terhet rótt a családunkra. Apukám azóta is rendületlenül adja tovább a közösen megszerzett tapasztalatokat az újabb generációknak — ezt mindig is tiszteltem benne. A szövetséggel nem volt egyszerű a kapcsolatom. Bár kiemelkedő tehetségként tartottak számon, nem kaptam igazán figyelmet, gyakran mások árnyékában kellett érvényesülnöm. Ez erősen megtépázta az önbizalmamat. Egy ponton Antal Márti sportpszichológus segítségét kértem, ami teljes fordulatot hozott az életembe. Megtanultam máshogy látni a dolgokat, máshonnan meríteni erőt. Az utóbbi években a barátom az, aki tartja bennem a lelket. Mindketten mászók vagyunk, együtt élünk ennek a sportnak, emellett pedig pontosan tudja, mikor van szükségem támogatásra.

* Bizonyára sokan támogattak, és biztosan vannak példaképeid is.

— A legnagyobb támogatóim mindig azok voltak, ahogyan már említettem is, akik körbevettek: a család, barátok, sporttársak, osztálytársak, csoporttársak, tanárok. Mondhatom azt, hogy leginkább a családom az én mankóm. Emellett hosszú évek után sikerült anyagilag is támogatókat szereznem, például elnyertem a szerbiai sportminisztérium ösztöndíját, illetve hálás vagyok, hogy az Ocún Magyarország mellettem áll támogatóként, és nincs gondom a minőségi felszerelés beszerzésekor.

* Vannak már terveid a jövőre nézve?

— A diplomázás és a viszonylag békés nyár után újra belecsöppentem a teendők sűrűjébe, és ez a versenyszezont is érinti. A közeljövőben magyar kupák és bajnokságok várnak rám, valamint egy verseny a szerb sziklákon. Ha minden jól alakul, akár egy nemzetközi megmérettetés is összejöhet. Izgalmas lesz mindezt összeegyeztetni a mesterképzéssel, de ahogy eddig is, most is készen állok a kihívásokra, és igyekszem mindenből kihozni a maximumot. Ami a jövőt illeti, hamarosan egy új edzésterv szerint folytatom a felkészülést, ami reményeim szerint látványos fejlődést hoz. A versenyzéssel még egy ideig biztosan számolok, de érzem, hogy a szívem egyre inkább a sziklák felé húz. Nem titkolt célom, hogy a sziklamászásban is emeljem a női teljesítmény presztízsét azáltal, hogy egyre nehezebb utakon hagyom ott a nevem.

Interjúnk elkészülte után érkezett a hír, hogy a Miskolci Egyetem elismerésben részesítette Bognár Nórát az elmúlt tanévben elért kiemelkedő sporteredményeiért, aki így egy újabb díjjal büszkélkedhet.

Fotók: Bognár Nóra archívumából