– Egy rabbinövendék letette valamennyi vizsgáját, majd nagy beszédre készült, melyről úgy gondolta, egész életére kihat. Előtte 5000 frankot kért mesterétől. A rabbi csodálkozott, de odaadta neki. A fiatalember a pulpituson óriási beszédet tartott, mindenki el volt ragadtatva. Miután lejött, a rabbi megkérdezte tőle, mire kellett az 5000 frank. Mert 5000 frankkal a zsebében egészen máshogy beszél az ember – hangzott a válasz. Mi pedig most meglátjuk, hogyan beszél Hicsik Dóra egy doktorátussal a zsebében – tette hozzá Halbrohr Tamás.

A beszélgetést Berényi Emőke vezette.

* Téged az emberek elsősorban helytörténészként és Kosztolányi-kutatóként ismernek. Egyszer azt mondtad, néha nem tudod, hogy ami megjelenik a fejedben, saját gondolatod-e, vagy valamelyik Kosztolányi-szövegben olvastad. Honnan a Kosztolányi-rajongásod?

– Két éve Budapesten élek, az ottani munkatársaim még tanulják az én Kosztolányi-mániámat – kezdte dr. Hicsik Dóra. – Mindig mondják, hogy erre nekem biztos van egy történetem vagy idézetem. Ott is felépítettem a Kosztolányi-kultuszt, már olvassák is őt, úgyhogy jó prófétája vagyok. Azt hiszem, Weöres Sándor mondta, hogy nem én ismerem a célomat, a célom ismer engem. Nyugodtan elengedhetem magam bármikor és bárhol, mert mindig megtalálnak a céljaim. Az eddigi kutatásaim során is szerencsém volt: akár a gimnázium tanáraival, akár Kosztolányi Árpáddal vagy a Naplóval foglalkoztam, mindig ők találtak meg engem. Kosztolányi mindig újra megtalál. Amikor nap mint nap megyek a munkahelyemre, az Országos Széchényi Könyvtárba, mindig a Tábor utca felé megyek, hogy megnézzem, ott van-e. Nem lehet olyan sarka a világnak, ahol én őt ne találnám meg. Ennek az az előzménye, hogy sokat olvastam, és amit az ember kamaszkorában fedez fel, az élete végéig vele marad.

A legújabb kötetnek is van köze Kosztolányihoz: Hicsik Dóra az ő iskolatársának, Fenyves Ferencnek a lapjával, a Bácsmegyei Naplóval foglalkozik. A laphoz maga Kosztolányi is szorosan kötődött, szövegeket küldött, sőt önálló rovata is volt Tere-fere címmel.

– Az irodalomtörténészek azt szokták mondani, hogy Kosztolányi a Naplóban keresett pénzzel segítette az itthoni családot a trianoni békeszerződés után, amikor munka és lakás nélkül maradtak. Ezt levelek is bizonyítják. De Szabadkát Kosztolányi tette naggyá, mi általa létezünk az irodalomban, s ez nagyon jól van így. Én a saját életemen tudom bemutatni azt az időszakot, amikor valaki várost cserél, de lelket nem tud cserélni. Mennyire kötődik az ember mindenhez, ami otthonról jön. Ő is valószínűleg ezt élte meg, mindenhez ragaszkodott, ami otthonról jött, és mindent megtett, hogy segíthesse az otthoniakat. Ezt mindenki érzi, aki elmegy: a szíve egy darabja itt marad.

Fenyves Ferenc és Kosztolányi kapcsolata azonban nem volt mindig felhőtlen. Az önképzőköri jegyzőkönyvek tanúsága szerint éppen Fenyves bírálta azt a Kosztolányi-verset, amely végül a költő kicsapásához vezetett.

– Ez egy teljesen véletlen dolog volt, egy folyamatos belső feszültség kirobbanása, bárki mással is megeshetett volna. Nem mondanám, hogy konfliktusokkal terhelt barátság volt az övék. Mindenki ismerte a másik nagyságát: Kosztolányi jól írt, Fenyves pedig jól szerkesztett. Már diákkorában is szerkesztett, inkább kritizált és bírált, mintsem önálló művekkel lépett volna színpadra. Később Fenyves megkereste Kosztolányit, helyet ajánlott az írásainak. Szerintem különleges kapcsolat volt az övék, éppen azért, mert annyira összetett. A külvilág gondolhatja, hogy nem szerették egymást, de a két nagyságról beszél az, hogy ezen túl tudtak lendülni.

Kosztolányi később barátait, pesti ismerőseit is beajánlotta a Bácsmegyei Naplóba. Így jelent meg a lapban többek között Szomory Dezső, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Karinthy Frigyes és számos más nyugatos szerző. Fenyvesnek ez nagy lehetőség volt, Kosztolányinak pedig egyre több megjelenést és keresetet hozott, mellyel segíthette családját. A legjobban azonban az olvasók jártak: a Bácsmegyei Napló Fenyves szerkesztésének idején rendkívül színvonalas lap volt, a vajdasági magyar irodalom kialakulásának egyik fontos helyszíne. A ’20-as, ’30-as években a régió egyik legolvasottabb újságja lett. Fenyves Ferenc nemcsak szerkesztőként, hanem gazdasági vállalkozóként is gondolkodott.

– A legnehezebb időkben lett a Bácsmegyei Napló főszerkesztője, tulajdonosa és kiadója. Végigéltek egy világháborút, gazdasági válságot, Trianont. A Napló legnagyobb sikere az volt, hogy túl tudta élni a határmódosítást, és megmaradt. Fenyves mindenkihez szólni tudott. Nemcsak szabadkai hírek voltak benne, hanem vajdaságiak, a legapróbb falvakból is. Tudósítói voltak Párizsban, Berlinben, Budapesten és több európai nagyvárosban. Este jelent meg, így naprakész lapot kaphattak az olvasók.

A lap rengeteg nyereményjátékot szervezett, házat, rádiót is lehetett nyerni, volt keresztrejtvény, gyerekmelléklet, közgazdasági és irodalmi melléklet. Ez utóbbi vasárnaponként több mint tíz oldalon jelent meg. Rengeteg pályázatot is hirdettek, melyek révén tehetséges írók és költők kerülhettek felszínre.

– Ezeknek az íróknak a 99,9 százaléka meghalt a II. világháborúban. Mivel nincs mindenkinek önálló kötete, csak a Bácsmegyei Napló őrzi a munkásságukat. Sok amatőr írt, akinek más újságok talán nem adtak volna helyet. Közülük kellett kiszűrni azt a réteget, amely később a vajdasági magyar irodalom magját adhatta volna, ha túléli. Olyan neveket is meg kell említeni, mint Majtényi Mihály, Gál László vagy Novoszel Andor, akit szintén a Bácsmegyei Napló fedezett fel.

A lap megítélése vegyes. Van, aki a vajdasági magyar irodalom elindítójának tartja, mások szerint nem állt ki elég határozottan a kisebbségi létkérdések mellett.

– Én szabadkai vagyok, a két kezemmel digitalizáltam ezt a lapot a városi könyvtárban, ezért érzelmileg is tudok viszonyulni hozzá. Úgy gondolom, hogy amit abban az időben meg lehetett tenni, azt ő megtette. Sokan mondják, hogy nem vett aktívan részt a magyar politikai életben, viszont ő egy lapért volt felelős. A Bácsmegyei Napló alapja a tudósítás és a tájékoztatás volt, és érezte annak súlyát, hogy ha valami olyasmi jelenik meg, ami nem tetszik a cenzornak, abból baj lehet. Lavíroznia kellett, hogy a lap megmaradjon. A Bácsmegyei Napló súlya sokkal többet ért, mint hogy elkezdjen „magyarkodni” a ’20-as évek elején. Sokan mondják, hogy zsidó lap volt. Én azt mondom, alany értett hozzá. Volt pénze, kapcsolatrendszere, türelme. Sokféle oldalról ítélik meg a Bácsmegyei Naplót, de én azt mondom, nagyon büszkének kell lennünk, hogy ez a lap a miénk volt, hogy itt jelent meg Szabadkán. Egy belevaló és jó újság volt.

Az irodalmi melléklet 1928-ban indult. Az első években külön kötetben is összegyűjthették az olvasók, a nyomda pedig ingyen beköttette nekik – vagyis egy antológiát kaptak kézhez. A ’20-as évek végére a vajdasági magyar irodalomban valóban érezhető pezsgés alakult ki. A pályázatok között különösen érdekes az I. világháborús visszaemlékezésekhez kapcsolódó Mit láttam, mit szenvedtem című pályázat, melyre több mint 600-an jelentkeztek.

– Egyrészt még közel volt az I. világháború, mindenkinek volt róla élménye. A Bácsmegyei Napló le is hozta ezeket a visszaemlékezéseket, mindennap megjelent egy, ami a többieknek is kedvet adott: ha ő megírta, én is meg tudom. A lap valóban mindenkit meg tudott szólítani. Az emberek szerették volna elmondani a saját életüket, és a lap is nyitott volt erre. Sok irodalmi pályázatot hirdetett, később pedig, amikor már komolyabbra fordult a dolog, jelentős pénzösszeget is ajánlottak például Szenteleky Kornél életének megírására. Ezeken a pályázatokon tűntek fel azok az emberek, akik fennmaradtak az irodalom lapjain. Sikerült megtalálni a tehetségeket.

Az Irodalom a semmiben a doktori disszertáció átdolgozott változata. Hicsik Dóra eredetileg nem is doktori munkának szánta a kutatást.

– Volt egy időszak, amikor a könyvtárban a digitalizációs osztályon dolgoztam. A kezem ügyébe került egyebek között a Bácsmegyei Napló, és láttam, mi minden szerepel benne. Már akkor gondoltam, hogy ebből jó lenne valamit írni. Nem doktori disszertációnak szántam, szórakozni akartam. Könyvtárosként megírtam volna a bibliográfiáját az irodalmi mellékletnek. Megkerestem Virág Zoltánt Szegeden, hogy ez jó lehet-e doktori témának. Azt válaszolta, hogy igen, és négy napom van jelentkezni. Szeptemberben bejelentettem a Szabadkai Városi Könyvtár akkori igazgatójának, hogy szükségem lenne a csütörtökökre. A második alkalommal azt mondta, ez így nem fog működni. Na, ha nekem ilyet mondanak, akkor fog működni! Elmentem a Magyar Nemzeti Tanács akkori elnökéhez, hogy nekem hely kell, dolgozni akarok. Nem tudta elintézni. Kiléptem az épületből, felhívtam Hulló Istvánt, átszaladtam a múzeumhoz, és amíg átértünk a városházáig, elmondtam neki a helyzetemet. Elintézte. Ezt ezúton is köszönöm neki, mert nem lett volna ebből semmi, ha nem vállalja, hogy átvesz.

Így Hicsik Dóra éppen abban az épületben kutathatott, amely egykor a Bácsmegyei Napló szerkesztőségének adott otthont.

– Igazán autentikus helyen kutathattam, és írhattam a bibliográfiámat. Életem legszebb időszaka volt – kutatással, a munkatársakkal. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta ezt a kitérőt nekem. Aztán jött a COVID és sok minden más, végül elkészült az a doktori disszertáció, amelyben igazán a szegedi tanáraim sem hittek. Ők azt látták, hogy két évig szállítom a bibliográfiákat, nem tudtak ezzel mit kezdeni. Ahogy folyt a kutatás, és egyre több információ, adat került elő, úgy alakult ki bennem, hogy mit szeretnék ebből megmutatni az embereknek, a kutatóknak, az olvasóknak és mindenkinek, aki érdeklődik iránta.

Hicsik Dóra ma kétlaki életet él: két éve Budapesten dolgozik az Országos Széchényi Könyvtárban, miközben továbbra is szorosan kötődik Szabadkához.

– Én minden könyvtárban otthon vagyok, és mindenhol jól érzem magam, ahol barátok vesznek körül. Szoktam mondani, hogy szerencsés vagyok, mert mindenhova hazavárnak, és amíg ez így van, elégedett és szerencsés embernek mondom magam. Most a könyvtártudományi szakkönyvtárban vagyok, másrészt a határon túli magyar bibliográfiát gyűjtöm. Az OSZK számára gyűjtöm azoknak a könyveknek az adatait, amelyek határon túl jelennek meg. Ez nagyon fontos küldetés számomra, mert a határon túli magyar irodalom nagyon kis példányszámban jelenik meg, a szerzők elosztogatják, mindenki szeretne adni a barátainak, és az OSZK-nak tudnia kell ezeknek a könyveknek a létrejöttéről, hogy be tudja szerezni őket. Ez hiánypótló munka. Nehéz szívvel hagytam itt a városom, és soha nem hagyom itt igazán, de ez a küldetés az, ami erőt ad, hogy ott is jó helyen vagyok.